(Strictly Genteel (The Finale))
- 200 Motels | Carnegie Hall | You Can't Do That On Stage Anymore Vol. 6 | Orchestral Favorites | London Symphony Orchestra Vol. II | Make A Jazz Noise Here
Ez - ahogy bizonyára kitalálták - a film vége. Ebből az alkalomból a teljes stáb fölsorakozott itt, a Centerville Szórakoztató Parkban hogy elbúcsúzzon Önöktől és hogy megköszönje megtisztelő jelenlétüket.
Talán néhányuknak régimódinak tűnhet, de ehhez a dalhoz magam is szeretnék csatlakozni. Ez egy olyasfajta érzelmes dal, ami a filmek végén szokott lenni... Az a fajta dal, amit azért énekelünk, hogy Önök ott, a közönség soraiban érezzék az Önök iránti szeretetünket és törődésünket. És hogy megértjük, hogy milyen nehéz is manapság nevetni, mikor ott van az a sok-sok gond és baj a világban!
Uram, irgalmazz mind az angoloknak
a sok szörnyűségért amit enniük kell
úgy kérünk
Uram kegyes légy e filmalkotáshoz
és szintúgy az egyszeri emberekkel
Segítsd a tapló és fafejű rendőrt
viselje könnyen e csúf funkciót
a sok piást, különcöt, és a sok narkóst
a sok senkit kit az ár elsodort
Segíts mindenkit: legyen az életükben
kis hétvégi hancúr, pár kéjes mosoly
apró lakás, legyen szemétszállítás
zöld gyep és slag - ez mind roppant komoly
Nyújts kezet a lánynak ki a kutyával játszik
és annak ki disznóval s lóval teszi
így sok menedzsernek nagy öröme lészen
és a sok cenzornak - a németnek is
Segíts mindenkit: legyen az életükben
kis hétvégi hancúr, egy kis élvezet
egy svéd szerkentyűvel, csuklyával, husánggal
és mikro-sütővel - ugye így szereted?...
Uram, könyörülj a sok buzin és hippin
és leszbin és az összes kölykeiken
a feketéken
a kisemberen
a tejesemberen
a londíneren
és a sok csóró mellőzött seggfejeken...
Nagyon klassz volt ma este itt önökkel, emberek...
De ne menjenek még el, még nincs vége - de mielőtt folytatnánk, szeretném bemutatni barátomat és zenésztársamat, Howard Kaylan-t, aki megadja nekünk a végső áldást:
Kipucolják a stúdiót!
És letépik mind a...
És leverik mind a...
Aztán kisöprik mind a...
Kifizetik mind a... (ó, igen!)
És aztán... aztán... aztán...
hazaindul az egész zenekar és a kórus
a sok-sok kedves és tehetséges táncos
és a filmezők
a fényezők
a sminkezők
(a linkezők)
az élvezők
(Herbie Cohen mindenek előtt...)
Mindenki elindul!
Mind elvágtat! Mondom: elvágtat!
felugrik és már lelép!
Nyomul az ajtó felé!
Felugranak és már húznak is el!
Mind haza vágtatnak
Mind haza vágtatnak
Hogy végre mind
magukat megint
komolyan vegyék!
egy-ké-há-négy komolyan vegyék!
Mind hazavezetnek
a szélben a sárban a fagyban
Mind hazavezetnek
legyen köd vagy legyen vihar
vagy trópusi hő vagy kemény fagy
Megy mindenki hazafelé
ebből úgy mászik ki ahogy bír
és így teszek én is
És ennek a rock-centrikus komédiáscsapatnak minden egyes tagja is a maga sajátos módján
ebből majd úgy mászik ki ahogy bír
És mind el fognak veszni
És mind el fognak veszni
(és tuti hogy én még ma
bepörgök!!!)
Mert én
nagyon magányos
nagyon magányos
én egy magányos
ez vagyok: egy magányos srác
És tudom, hogy ma este határozottan
hogy bizonyosan... eljön a szét-
PÖRGÉS, HAJLÁS, ÉS ESÉS!
(a katasztrófa-sújtotta terület mérete mint Atlantic City, New Jersey...)
(...miatta csinálom ezt, hölgyeim és uraim! Nekem ilyesmi eszembe sem jutna. Észrevették, hogy a film alatt végig folyamatosan balra néztem? Nos, elárulom az okát, hölgyeim és uraim. Mert Ő áll ott. Mert Ő van ott a baloldalon. Mert Ő csináltatja velem ezt a sok szarságot. Pontosan ott áll. És végig a film alatt, ahányszor a színpadon voltam, arra kellett néznem, értik? Látják... értik! Mindezt azért, mert Ő ott volt. Figyelnem kellett a jeleit. Úgy ugrált föl-le, mint egy vadszamár. El se hiszem néha, amiket csinál. De Őt kellett figyelnünk. "Végül is - mondtuk magunkban - ez Frank filmje". Persze, mi vagyunk a MOTHERS, de ez akkor is Frank filmje. Ő bérelte ki a stúdiót, ő építette fel ezeket az idétlen díszleteket... Olyan "moche"! Most is ott magyaráz a többieknek, hogy...)
