Valahogy úgy kezdődött, hogy egy barátomnak szerettem volna mutatni egy kis Tony Levint, és teljesen véletlenül a honlapján észrevettem, hogy két hét múlva Budapesten koncertezik a Stick Men nevű formációval (szokásos problémám itt is fennállt: semmi reklámja nem volt Budapesten). Hogy is van ez? Szóval Stick Man néven kiadott egy szólólemezt nemrég a Chapman stick mestere, a turné címe arra utal, és mint kiderült az alkalmi formációnak tagja még Pat Mastelotto, aki a King Crimsonban is maradandót alkotott a prog rockban eszméletlen dobolásával. A harmadik úriember pedig Michael Bernier, akiről eddig sajnos nem hallottam túl sokat, de ilyen társaságba biztos nem keveredhet akárki.

Az A38 hajó adott otthont a koncertnek, ahová jóval korábban megérkeztem, hogy a legjobb helyet biztosítsam magamnak. Ez könnyen sikerült, ugyanis igen nehezen akart megtelni a nem túl nagy terem. Persze a hivatalos kezdés után 10 perccel a népsűrűség már elérte az ISO-sztenderd értéket, ennek megfelelően a színpadra is léptek a progresszív rock nagyjai. Tony Levin messziről és közelről is egy angol arisztokrata benyomását kelti, játék közben is általában csak nagyon finom gesztusok utalnak arra, hogy mennyire is mélyen van benne a ZENE. Egy kicsit más stílus Pat Mastelotto, akinek a szemében mindig is látszik a jó értelemben vett őrület szikrája, elektronikus kütyükkel is felszerelt dobszettje mögött van elemében, ahol minden pillanatban elszabadul a pokol. A számomra eddig ismeretlen Michael Bernier igen fiatal, elsőre az a benyomása támad az embernek, hogy egy kisdiák, aki figyeli Levin mester tanításait. A látszat csal: nagyon is professzionális és képzett zenész, aki a két öreg mellett egyáltalán nem másod-hegedűs(sic!).

Rövid enumeráció után térjünk rá a zenére: FENOMENÁLIS. Kicsit részletesebben: misztikus, dinamikus, őrjöngő és ellazító egyszerre. Talán az sokat elmond, hogy elsőre nagyon kevés zenét tudok élvezni, de itt fel sem merült bennem, hogy ismeretlenül hangzanak a dallamok. A már emlegetett lemezről játszottak nagyrészt, illetve három Crimson-nóta is helyet kapott a repertoárban. A Red volt ezek közül az első, melynek érdekessége, hogy az azonos című lemez elkészítésében sem Levin sem Mastelotto működött közre. A gitáron játszott részek kicsit szokatlanul hangzottak sticken játszva, de nagyon élvezetes volt. Nem ismerem különösebben ezt a hangszert, de annyit tudok róla, hogy 8, 10 és 12 húros kivitelben létezik, viszont a gitárral ellentétben tapping technikával szólaltatják meg tipikusan, de a koncerten láthattuk pengetést, vonóval való játékot és egyéb, meglepő fogásokat, mint a körömmel kaparást. A már emlegetett barátom egyébként kérdezte a koncert utáni napon, hogy van-e létjogosultsága a sticknek, amire én nagyra nyílt szemmel, határozott huhogással válaszoltam – ha hallotta volna a tirót, nem kérdezett volna ilyet.

A következő ismertebb dal az Indiscipline volt, melyben az énekes (szövegelős) részt Bernier vállalta magára. Alapvetően egyébként instrumentális koncert volt, az ének inkább csak fűszer volt néhány remekműben. A dalok között Mastelotto gyakran szólt társaihoz és a közönséghez egyaránt, és több ízben megmutatta, hogy dobolás közben a szerelés sem megerőltető neki. A koncert közben kettétört és messzire repült dobverőt nem javította meg.

Nagyon kedves momentum volt, amikor az egyik dal végén Mastelotto elkezdett ütemesen csettintgetni, és gúnyosan megjegyezte Levinnek, hogy ő ilyet nem tud csinálni. A kesztyűt felvéve csak sikerült, majd néhány ütem után közelebb húzódott a doboshoz, súgott valamit, mire az a közönségnek is bevallotta, hogy rossz dalba kezdett bele, nem ártana szemüveget viselnie.

A ráadásdal az Elephant Talk volt, ami szintén nagyon jól szólt a szokatlan hangszereléssel.

A koncert után mindhárman kijöttek dedikálni, Levinen látszott, hogy fáradt, de azért készséges volt a rajongókkal, korábban ellopott/elkért tracklistjét is aláírattam. Mastelotto viszont – miután saját kézzel kapta szét dobszerkóját – teljesen elemében volt még mindig, sokat beszélgetett és hülyéskedett a vendégekkel. Vicces dolog, amikor ilyen ember egy kép kedvéért fojtogat -- olyan unokáknak mutogatós fotó lett a végeredmény. Michael Bernier volt a harmadik, aki kimerészkedett, azon nyomban odament hozzá egy hölgy, akivel legalább 10-15 percig beszélgettek a Chapman stickről – mint kiderült, ő is játszik rajta. Néhány szót sikerült az ifjú titánnal is váltanom, nagyon szimpatikus, és a többiekhez hasonlóan közvetlen ember.

Összességében egy hihetetlen koncertnek voltan tanúja, nagyon örülök, hogy sikerült élőben látnom ezt a zseniális triót: a két legendát és a leendőt.

szöveg és fotó:
Zsiák Gergő Pál
http://www.zsgfoto.ini.hu/