A család legfrissebb, 2006-os kiadású Zappa-lemeze az Imaginary Diseases, az oly kevéssé (azaz egyáltalán nem) dokumentált '72-es Petit Wazoo turnéról. Ez a felállás a néhány hónappal korábbi Grand Wazoo csapat kistestvére, Zappa újabb kísérlete az erőteljes, sok fúvóst megmozgató hangszerelések megvalósítására. A pár vokális darab mellett jellemzően instrumentális darabok és hosszú szólók jellemzik a korszakot.
ungawa, 2006, március 12 - 21:14
Akárhogy forgatom, nem tudom helyére tenni ezt a zenét. Mindenesetre annyi biztos, hogy egy igazán jó hangminőségű, és igazi újdonságként ható anyagot bocsátott közre a family tröszt – valóban egy új Zappa-lemezzel lehet gazdagabb az, aki megveszi. Pontosabban egy valóban új lemezzel, a kérdés inkább az, mennyire Zappa-lemezzel.
A Rollo egy valóban zappás darab, nem egy hangszerelési csillagugrás, de a dallamok, ütemváltások, a zenét átlengő derű meglehetősen zappás. A Farther O’Blivionban is van sok minden, ami a mester keze nyomát viseli, a majdani Greggary Peccary témái, a bebop tangó motívuma. Máshonnan is össze lehet szedni ezt-azt, de egészében véve én viszonylag kevés dolgot találtam azok közül, amiket igazán szeretek Zappa zenéjében. Személyes érzéseimet tekintve a sorlemezei közül talán az Apostrophe-hoz hasonlítanám (na jó, a St Alphonzo nélküli Apostrophe-hoz): az is hasonlóan homogén, hasonlóan gyönyörű kora 70-es évekbeli hangzást produkál (amit én személy szerint nagyon szeretek), de nem érzem azt, hogy Zappa újra feltalálja a zenét, nem érzem egy különleges egyéniség összetéveszthetetlen megszólalását. A hangszerelést tekintve közelebb áll ugyan a Grand Wazoo-Waka/Jawaka pároshoz, de ott zseniális szerzemények rafinált előadását hallhatjuk, míg itt leginkább rögtönzéseket, kompozíció-morzsákkal viszonylag konvencionálisan keretbe foglalva.
Ha eltekintek attól, hogy ez egy Zappa-lemez, akkor elég szélsőséges dolgokat hallok. A gitárszólók nem igazán érdekesek, alighanem hiányzik a kísérőzenészek inspirációja. A fúvósok szépen szólnak, de nem lehetne azt mondani, hogy újradefiniálják a műfajt. A Montreal (talán az utolsó fél percet leszámítva) kifejezetten érdektelen. A Kansas Cityből alighanem többet is ki lehetett volna hozni, így egy igazán dögös és magávalragadó, de zenei minőségét tekintve igazán átlagos blues-orgia kerekedik ki belőle, bár végülis lehet mutogatni a blues-őrült barátoknak. A Farther O’Blivion és a Rollo közel 20 percéért már önmagában érdemes megvenni a lemezt, a DC Boogie-val és a címadó számmal együtt pedig még pusztán pénzügyi szempontból sem nevezhető ráfizetésnek.
És azért szeretném újra hangsúlyozni, hogy a lemezen igazán szép zene van. Az ilyesmiből bármennyit meg tudnék hallgatni, és lehet, hogy nem is vágynék másra, ha éppen Zappa nem mutatta volna meg egyéb műveivel, hogy nem érdemes itt megállni.
balint, 2006, március 15 - 00:31
Zappa posztumusz lemezeit nehéz elfogulatlanul fogadni/hallgatni, az ember unos-untalan azon kapja magát, hogy el-eltűnődik: vajon Zappa is így, ezt állította volna össze? Vagy tényleg ő állította össze? Ki szerette volna valóban adni – ezt szerette volna kiadni? Pedig persze ha jobban belegondolunk, a YCDTOSA sorozattól kezdve a Tinseltown Rebellion-ig bármelyik lemez kapcsán föltehető volna ugyanez a kérdés. Ott azonban – az “autentikus” lemezeknél – ez a kérdés inkább egy sajátos pikáns ízt ad a lemeznek, míg az utóbbi évek kiadványai kapcsán kérdések, kérdések és kérdések tolulnak elő az emberből, folyvást. Különösen így van ez ennél a kiadványnál, ami egy olyan turnéről mutat be dalokat, amiről nemhogy nem jelent meg soha semmi, de híre se nagyon volt soha: a korabeli újságcikkeken kívül alig lehetett róla bármit is tudni, és Zappa sem emlegette egyetlen interjúban sem (ahogy a Grand Wazoo turnét sem. A honlapunkon közölt Wazoo című írás sem jelent végül meg sehol).
De lépjünk is túl ezen: bár a fülszöveg – mondják – arról tudósít, hogy az Imaginary Diseases-t Zappa állította össze és keverte, most ne törődjünk vele, hallgassuk magát a zenét. Ami persze a fentiek miatt nem egyszerű, és különösen nem, ha megint eszükbe jut, hogy ez a CD az egyetlen hírnök 72 novemberéről, erről a felállásról, erről a turnéról. Az első találkozás meglepő volt: az mp3-lejátszóm automata random funkciójának köszönketően (azaz mivel rossz mint a bűn) a számok kevert sorrendben követték egymást. A lelkesedésem a bekapcsolás után folyamatosan zuhant, a harmadik, lapos kíséretű, végeláthatatlan, uszkve 10 perces szóló után ért a mélypontra. Egyszerűen nem értettem. Egy fúvós zenekar, egy big band esetében hogy kerülhet ekkora hangsúly a gitárszólókra, ráadásul egy számomra nem is túl kedves ritmusszekciótól kísérve? Amit hallunk, az persze nem rossz, korrekt dzsesszes, bluesos szólók, de messze nem az az izgalom, amit Zappától várunk és kapunk is, oly sokszor.
A világ azért nagyjából helyreállt mikor végre normális sorrendben, elejétől a végéig meg sikerült hallgatnom a lemezt. Zappa nem túl nagy repertoárt tudott a csapattal megtanítani, sok idő nem volt rá, azért jópár darabon végigrágták magukat. Ilyetén módon aztán elég különös, hogy a kiadott anyagon tulajdonképpen 3 megírt darab található mindössze, a többi hosszú improvizáció. Mint mondtam, szerencsére a szerkesztés ezen segít, hiszen az egyes szólók a megírt részek közé kerülnek be, pepitában, így a műsor nem válik féloldalassá. Az azért mégiscsak kérdéseket hagy az emberben, hog mi szükség is volt ennyi, és ilyen hosszú szólóra? A ritmusszekció nem a legjobb, nem a legizgalmasabb, a nagyszámú fúvósnak ezeknél a részeknél alig jut szerep, és ami a legfontosabb: Zappa szólótechnikája sincs itt még a csúcson. Szólói (talán a kísret, talán más miatt?…) nem igazán lépnek túl a hagyományos blues-kereteken, ritmikai világa messze nem olyan gazdag, mint a hetvenes évek második felétől. Zappát mintha inkább vinné a keze – nem úgy mint később, mikor ő irányított, sokkal szabadabban, gazdagabban. Meglepetés számomra, hogy pont Steve Vai írt a lemezhez fülszöveget – érdekes lenne elolvasni.
De nézzük a dalokat: a nyitás az Oddients (fogalmam sincs, mit jelenthet): valamelyik kritikában “hangolásként” emlékeznek meg róla, hogylott afféle irányított improvizációról van szó: hangok, hangcsoportok, a közönzég zajai, tapsa – jó kis kezdés, vidám.
Eztán következik a Rollo, amit 75-ös felvételről ismerhetünk (QuAudiophiliac), illetve a 78-as felállás előadásában. Itt, 72-ben még volt egy szöveges része is a Rollo nevű kutyáról, ezt az utókor cenzúrázta – a fene se tudja, kár-e érte. Amit így kapunk, az viszont egy nagyon szép, jól hangszerelt zenekari darab, a későbbi felvételekről ismerős dallamokkal. Érdekes a nyitódallam után a tenorszaxofon (?) bevezetője, egy improvizatívnak tűnő belépő, amit aztán a zenekar finoman körbecsomagol. A zenekar jól játszik, tudja a darabot, jól szól, örömteli lemeznyitány – a szokásos Zappa-kamarazene, jól összefogott rezekkel.
Következik a Kansas szóló: egy blues-os szóló, amennyire tudható, a koncertek kezdésekor, mintegy bemelegítésként szokták játszani, végül állandó műsorszám lett (azt hiszem).
A Farther O’Blivion (További felejtendők?...) a 73-as felállás bravúrdarabja, itt is ugyanazt a hangszerelést hallhatjuk. A koreográfia is ugyanaz: a (későbbi) Greggary Peccary dallama nyit, következik a (majdani) Bebop Tango, végül egy dobszóló után a Cucamonga zárja a sort. A dobszólóval még viaskodom: ahogy múlik az idő, kezdek megbarátkozni Jim Gordon munkájával, de azért nem felhőtlen a kapcsolatunk. Sok jó dobos játszott Zappánál, sok szép kíséretet tettek a szólói alá, itt nem érzem, hogy bármi különleges, izgalmas történne. Na a szólóját azért majd kóstolgatom. Ja és a darab: szép, jó hangszerelés, ilyennek képzelnék egy Petit Wazoo felvételt (de jó is volna még sok ilyen! Oké, nem volt olyan hatalmas a repertoár, de e Green Genes, a Montana vagy a Cosmik Debris korai verziója kedves lett volna fülemnek).
A DC Boogie következik (igen, megint egy szóló). Kellemes, nyugodt, ráérős darab, nincs vele baj – a kíséret lehetne színesebb. Az a pillanat mindenesetre szép, mikor a 4. Perc környékén a fúvósok belépnek kísérni. Aztán a közönség demokratikusan megszavaz egy bugis befejezést – vidám pillanatok, peckes zárás, kis csomó a végén. Annál szomorúbb, hogy lekeveréssel ér véget.
Az Imaginary Diseases igazi kuriózum, a kiadatlansága okán. Különös, meg nem mondanám, hogy Zappa-darab, de idővel azt vettem észre, hogy nagyon belemászott a fülembe. Zappa dallamorientált énje, a “Felszállt az Orion” hangulatával – és persze hosszú (elég jó kis) szólóval.
A Montreal-ra most nem is emlékszem, az is valami szóló lesz. :-)
* * *
Lassan barátkozom tehát ezzel a lemezzel, ami nem rossz, de talán lehetett volna sokkal jobb is: jobb dalválogatással, jobb szerkesztéssel, kevesebb lekeveréssel, szerkesztettebb (kicsit vágott?) szólókkal. Közben persze ahogy hallgatom (most is), úgy állít a lemez egyre inkább maga mellé (idővel fog kiderülni, mennyire hagyom magam). Csendesen, finoman, minden erőszak nélkül. A nyugodtságával, a lazaságával, egyszerűen azzal, hogy olyan, amilyen – se több, se kevesebb nem akar lenni: “Tessék, ezt csináltam, hallgasd meg”.
Lehet hogy mégis Zappa rakta össze?
