Frank Zappa négy gyermeke közül az elsőszülött, Moon Unit Zappa sok nehézséggel kellett hogy megküzdjön, mire felnőtt. Jelenleg íróként és rendezőként keresi a kenyerét, első szárnypróbálgatása pedig az alábbi cikk volt a Harper's Bazaar részére. Ennek köszönhette később a felkérést a (szerinte) nem önéletrajzi Amerika, szépségem című könyv megírására, ami viszonylagos sikert is jelentett. Következzen most az első cikk, amelyben a Bon Jovihoz fűződő érzelmeiről mesél - némi öniróniával.
Moon Zappa:
Egy metálos vallomásai
Harpers Bazaar, 1998. április.
A házban, ahol felnőttem, két szabály volt: 1. zuhanyozz akivel éppen jársz, de ne pazarold a vizet, és 2. ha veszel valamit magadnak, vegyél egyből hatot, mert majd úgyis mindenkinek az kell. Az első szabály azért viselt meg, mert a szüleim hálószobája melletti fürdőt használtam, így aztán nem nagyon jártam senkivel, a másodikat pedig valószínűleg egyedül én tartottam be, úgyhogy nem igazán működött. Mondanom sem kell, hogy mire elég idős lettem a magam szabályainak kialakításához, azoktól két dolgot vártam el: legyenek tisztességesek és egyszerűek. Az én szabályom így szólt: ha az a Bon Jovi videó ment, amiben Jon az utcán sétálva azt énekli, hogy "She don't even know my name", azonnal szólni kell nekem. Mivel ez volt az egyetlen szabályom, a betartásához kőkeményen ragaszkodtam.
Tudtam tehát, hogy Bon Jovi az enyém. Hogy honnan? Egy kis félholdat viselt a nyakában, ami nagyon jól látszott a videón. Már minden csak idő kérdése volt.
Mielőtt Jont láttam volna a kábelen, az időm nagy részét a szobámba zárkózva töltöttem, a tomboló pattanásaimnak és a suliban a fiúknál kivívott "baráti" státusznak köszönhető nyomorban. Akkoriban ha valakinek a hasa a strandon fekve nem volt teljesen konkáv (hogy közben látta a saját a szőrét a bikinialsó alján), azt észre sem vették. Az apám zenéje félénkké tett, a testiségemet szinte elfojtotta, nem értettem miért énekel bizonyos dolgok far-csatornába való felnyomásáról ("ram it up your poop chute") és túl gyors elsülésekről - az én apám! Az ő nyitottságának és kreativitásának köszönhetően mindig is az egyrészes fekete, hosszú-újjú fürdőruhákat kerestem. Az 1982-ben vele együtt készített "Valley girl" (Pláza-lány) című dal után úgy éreztem magam, mint akit egy cirkuszban mutogatnak. A világ szeme előtt, a "Solid Gold" és "Merv Griffin" show-kon lezajló pubertás csak még egy jókora pofont adott az önbizalmamnak. De Jon kiemelt ebből. Zabolátlanul, korlátok nélkül vágytam rá. Minden figyelmemet az ereimben lüktető szerelem töltötte ki. Kit érdekelt már, hogy a combjaim felül összeérnek? Ekkoriban kezdtem figyelni az olyan magazinokat, mint a Kerrang! vagy a Circus for Clues, ezekben találkozhattam álmaim hercegével. Hajnalba nyúlóan bámultam őt a Ratt vagy Mötley Crüe koncertek színpad mögötti képein. Gyerünk, jöjjenek a koncertek! Be a színpad mögé!
Az öcsém, Dweezil már nyakig benne volt a metálban, évek óta próbált bevezetni a Van Halen, a Def Leppard vagy Ozzy rejtelmeibe. Két évvel fiatalabb nálam, ami bőven elegendő ok arra, hogy elutasítsam a világképét. De most már volt célom! Naphosszat ábrándoztam arról, hogy miféle ellenállhatatlan bűbájjal szerzem meg magamnak Jont: kurzívval, "Bon Jovi"-ként írtam le a az új családi nevem, viaszt csepegtettem az "n" és a "j" hajlataiba, a papír széleit középkoriasra égettem, közben saját kis szűzies ráolvasásaimat mormoltam.
Egyes éjszakákon az Aerosmith, Mötley Crüe, Ratt koncertekre Dweezillel akár Irvine-ig is elmentünk - Jon sehol... Dokken, Rough Cutt... hoppá, milyen jóképű gitáros... állj! Koncentrálj a feladatra! És közel a belső emberekhez - valamit tudhatnak, hiszen mindenki a backstage titkairól kérdezgeti őket.
Nem voltam elég szerencsés, nem kőmosott farmerbe vagy cicanadrágba passzoló testtel születtem, így a testőrökön való átjutáshoz a családnevemre kelet hagyatkoznom. Dweezil hamar rájött hogy a gitárszólók nem hoznak igazán lázba és magamra hagyott, mikor már éjszakákat töltöttem a sunset strip-i metál klubokban - mint a Rainbow vagy a Cathouse - egy pillantás reményében. Egyszer már annyira odavoltam, hogy még a Gazzarit, a legmélyebb headbang-merülést is kész voltam bevállalni, mikor Dweezil megsajnált és megdobott a Jolly-jokerrel: egy belépővel a legújabb erősítőknek, gitároknak, dobszereléseknek szentelt Namm-rendezvényre. Endorsement City! Jon biztosan ott lesz!
Nem volt ott, viszont Dweezil és én kaptunk egy-egy meghívót egy jótékonysági rock'n'roll rendezvényre, amin várhatóan Jon is megjelenik. Nagyon rajta voltunk!
A nagy nap éjjelén ott volt Tom Petty, Gene Simmons és Rob Halford: bowling-cipőben dobálták a golyókat, mint a hétköznapi emberek. Kiszúrtam néhány srácot Poisonból, a Faster Pussycat-ből, megjelent a teljes Whitesnake, és akkor - édes Istenem! - ott volt ő! Működött a varázslat! És mint egy álomban, (nagyon szabály-ellenes!) odaállítottam elé, bemutatkoztam és a kis holdjára bámulva vártam, hogy majd megcsókol. Ó, balsors! Nem vette az adást. Körülnézett a teremben, a többi lányt nézte, azokat, akiknek felül nem ért össze a combja. Mégsem hat a bűbáj?...
Ó, én szerencsétlen, miért is nem vagyok egy gőzölgő, nedves utca aknájából előkígyózó videó-boszorkány? Vagy egy pincérnő és kurva keveréke, aki vörös ruhában áll a szélgép előtt, cseresznyével a szájában? Miért nem vagyok egy drága sportautó motorháztetején tűsarkú cipőben, leopárdmintás bikiniben ülő sztripper (bocsánat: táncos)? Miért nem én vagyok Tawny Kitaen? Akkor bezzeg kellenék neki. Megpróbáltam magamra vonni a figyelmét: "Milyen jegyben születtél?" - egy kicsit segíteni akartam neki, hogy felismerje: amit keres, az éppen ott áll a helyes kis orra előtt. "Halak" - mondta udvariasan és már indult is tovább. Halak?! Lehetetlen! A mérleghez egyáltalán nem passzol! Megsemmisültem, összetörtem. Ekkor szúrtam ki a Rough Cutt gitárosát...
Közben ráébredtem: a rengeteg koncert és az addig hallott zenék után lassan én is egy megveszekedett metálossá váltam. Azt az éjszakát végigbowlingoztam, közben végig Bon Jovi "Wanted Dead Or Alive"-ját énekeltem: "a helyzet ugyanaz, csak a nevek változtak" ("it's all the same, only the names have changed").
De vigyázat, a vágyakozásba ölt rengeteg energia csak ment valahová. Az ember gyakran üldöz egy álmot, aztán helyette egy másik találja meg. Én Jon-t üldöztem, és helyette a szó szoros értelmében egy bizonyos másik rock-isten (na jó: félisten) ölében landoltam - vele volt szerencsém életem egyik legmeghatározóbb és egyben legnyomasztóbb szexuális élményét átélni. A koncerten azt éreztem, hogy bár a rajongók ezrei imádták üvöltve, ő csak nekem játszott. Végre valaki, aki nem az eszemért szeret! A szörnyű eset részleteibe most nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy a nagylelkűségének köszönhetően én alhattam a nedves foltocskán.
Egy év múlva összefutottam vele egy másik Namm rendezvényen, azt mondta hogy sajnálja ami akkor este történt, hogy neki is fáj a dolog, és az egyetlen ember, akivel ezt igazán meg tudta beszélni, a legközelebbi barátja volt (akkor mondjuk is együtt:) Jon Bon Jovi.
Elvesztettem Jon-t, de a dolog jó oldala, hogy azóta kívülről fújom a következők összes albumát: Ratt, Winger, Scorpions, Metallica, Queensryche, Nelson, Cinderella, Extreme, Pantera, Priest és Van Halen, még a Van Hagar-os dolgokat is (erről most ne nyissunk vitát). Sok mást is ismerek, de ezekre vagyok a legbüszkébb. Mostanában már a könnyedebb dolgokat is kezdem értékelni: Tool, Foo Fighters, Nine Inch Nails. És figyellek téged is, Trent the Taurus...
u. i.: néhány éve hallottam, hogy Jon elvett valakit, aki hasonít rám. Csak nézzetek utána.
fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
