"Úgy akarok játszani

 ahogy csak én tudok"

 - Babos Gyula zenéről és Frank Zappáról - angolul itt!

A Zappa Budapesten című talk-show sorozatban 2003. február 18-án Babos Gyulával beszélgettünk. Az alábbiakban a több mint egyórás beszélgetés szerkesztett változatát - a Zappára vonatkozó részeket - tesszük közzé. Az est hivatalos kérdezője Muka László (Fiksz Rádió) és Kerékgyártó György (Magyar Frank Zappa Egyesület) volt.

KGY: Amikor a koncert szerveződött, hogyan dőlt el, hogy kik vesznek részt a produkcióban?

BGY: Ez egy teljesen összeszokott ritmusszekció volt: Egri, Kőszegi, Szakcsi meg én. Így játszottunk jazzt a Merlinben. A Merlin szervezője volt a Zappa-féle koncert szervezője is. Amikor Zappa őt felhívta, azt mondta, hogy őt nem érdekli semmi se a magyarországi jazzből, se a rockból, hanem azokra a roma származású zenészekre kíváncsi, akiket ez a nagyon furcsa pár évtized kitermelt magából. Tehát ő ezt akarta.

ML: Egyszer olvastam Zappának egy nyilatkozatát, amiben elmondta, hogy létrehozott volna egy világzenekart, amibe minden országból egy-egy jellemző hangszeren játszó zenészt hívott volna, és számított roma származású zenészekre is.

BGY: Hát ha belegondolsz, akkor mi van Magyarországon, ami itteni találmány a zenében? A klasszikus zene az teljesen internacionális, a jazz az többnyire hozott - mint a kosárlabda, tudod: attól, hogy mi játsszuk, attól az már magyar zene.

ML: Az is egy import dolog.

BGY: Az is import dolog. Az autentikus cigányzene most, hogy mélyebb dolgokra is igény van, megint teret kap, de a világ Magyarországot Liszt Ferenc óta a kávéházi cigányzenéről, annak játékmódjáról ismeri.

ML: Végül is hogyan indult ez az együtt zenélés?

BGY: Úgy, hogy egyszercsak csörgött a telefon, hogy "gyerekek, itt van Frank Zappa, és három órára kint kell lenni a Tabánban a hangszerekkel". Kimentünk három órára a Tabánba, megérkezett egy limuzin, feljött Frank Zappa a színpadra, és azt kérdezte, hogy van-e nálatok cigaretta? Mondtuk, hogy van. Cigarettáztunk, miközben a városvezetők meg ott álltak, hogy jaj, Istenem, a Frank Zappa mit mond? Frank Zappa meg mondta, hogy szerezzünk két kilenc voltos elemet, mert a gitárjában kimerült. Akkor, azt hiszem, negyvenhárom gitárja volt, és már kilenc éve nem játszott. Ide egy spéci gitárt hozott magával. Fogta, berakta az elemeket, és egyszerűen elkezdett játszani, mi pedig a figyeltünk. A jazz zenében ugyanis mindig van egy vezető, akire a többiek figyelnek. Ő elkezdte vezetni ezt a sessiont, mi pedig követtük.

ML: És megbeszéltétek előre, hogy?...

BGY: Dehogy beszéltük meg!

ML: Semmit?

BGY: Semmit.

ML: Pedig az lett volna a következő kérdésem, hogy mik ilyenkor a közös pontok, amire figyelni kell?

BGY: Semmi. Jászani kell, és jönnek a gondolatok. Mint a Kexben vagy a Szabados Gyurinál. Ahol improvizatív zenét játszanak, ott ez történik. Hömpölyögtek a gondolatok, ő játszott, és időnként mutatta, hogy kit akar szólóztatni. Történt valami, ami zenészeknél nyilván unikum. Háromnegyedben játszottunk egyik percben, a másik percben Zappa ötöt mutatott az Imrének az ujjaival. Ez azt jelentette, hogy át akar menni ötnegyedbe. Normális esetben egy zenekar legalább két órát gyakorolja, hogy hogy megy át háromból ötbe. És olyan hatása, olyan kisugárzása volt a palinak, mint a focimeccsen, amikor minden labda oda megy, ahova köll, hogy mi nyugodtan játszottunk: négy-három-kettő-egy, és a következő taktusnál úgy ment át ötnegyedbe az egész zenekar, hogy észre se vettük. Zökkenő nélkül. Ez volt a próba. A délután úgy telt el, hogy egy picit beszélgettünk, ráztunk (a rázni a zenész szlengben a jam sessiont jelenti - a szerk.), de aztán elvitték, mert hurcolták őt jobbra-balra. Este visszahozták. Ő nem szereti ezt a limuzinos, testőrös dolgot, integetett is, hogy nagyon nem jól érzi magát benne. És egészen mást kezdett el játszani. Délután kipróbálta a zenészek improvizációs készségét, azt hogy működik-e közöttünk metakommunikáció, és este, amikor már egészen más járt a fejében, amikor már más volt az egész feelingje, és tudta, hogy jó zenészekkel van körülvéve, mást játszott. A kisugárzása és a zenébe vetett hite olyan mély, erős volt, hogy ott, abban a körben azt több tízezer emberrel lehetett átérezni.

ML: A beszélgetések során mi jött le Zappáról mint emberről?

BGY: Itt nem lehetett vele beszélgetni, mert úgy ültek rajta, mint a madarak a dróton. Mindenki Frank Zappával akart lenni. Mondta, hogy ő a zenészekkel akar beszélgetni, de nem lehetett - protokoll. Mondta, hogy utána majd elmegyünk, kimaradunk, és beszélgetünk, mert ő, a Prince, a Sting és a Pat Metheny az a négy muzsikus, aki akárhol muzsikál a világban, este, a koncert után már megy a helyi klubba, a helyi zenészekkel játszik, és kimarad velük reggelig. Zappa is ezt szerette volna, de megakadályiták. A Pet Methenyvel már nem lehetett megcsinálni, ő jött, és ráztunk reggel hatig. Zappára visszatérve: én akkoriban csináltam a Blue Victory című lemezemnek az amerikai utómunkálatait amerikai zenészekkel, és két hét múlva kiutaztam Amerikába. Terri Lynn Carrington, ez a csodálatos fekete lány, aki ma a világ egyik legelfoglaltabb dobosa, akivel ott beszéltem, hívott, hogy nézzem meg az új lakását. Vele beszéltem, amikor csörgött a telefon,és mondták, hogy Frank Zappa van a vonalban. Hívott, hogy két nap múlva menjek el hozzájuk vacsorázni. Végtelenül kedves volt. Carrington, aki a világot már mindenkivel bejárta, kérdezte, ki volt a vonalban. Mondtam, hogy Zappa. Erra azt kérte: vigyél magaddal a zsebedben! Olyan respektje van Zappánk az amerikai muzsikusoknál. Másnap beszéltem Gaillel, aki arról beszélt, hogy ezek az amerikai music lawyerek (zenei ügyekre szakosodott ügyvédek; nem találtunk rá szabatos magyar kifejezést - a szerk.) milyen kemények, szemetek, vigyázni kell velük! Elmondta, hogyan érdemes szerződést kötni. Péntekre voltam hivatalos Zappáékhoz, és vasárnapra szólt a repülőjegyem hazafelé. Pénteken délelőtt telefonált Gail, hogy le kell mondania az estét, mert Frank rosszul van.

ML: Akkor már kiderült, hogy beteg?

BGY: Nem derült ki, csak azt mondta, hogy nem érzi jól magát, tegyük át valamikorra. Ez nem sikerült. Akkor eljöttem, és gyakorlatilag ez a kétszer harminc-negyven perc maradt az életemben vele, amit a próbán és a koncerten együtt töltöttünk. Meg az az egy telefon.

ML: Akkor ez a koncert benned is mély nyomokat hagyott.

BGY: Hogyne. Gondold el, hogy felnősz Magyarországon, zenélsz, és egyszercsak együtt muzsikálhatsz azokkal az ideálokkal, akik az egészhez az erőt adták. Az derül ki, hogy te a Népszínház utcából nem vagy semmivel sem rosszabb partnere ennek a nagy világnak, mint más.

K: Te hogyan találkoztál Zappa zenéjével?

BGY: Captain Beefheartot és Frank Zappát 1967-68 körül hallottam először. De Frank Zappa-bolond nálunk az Orszáczky Jackie nevezetű úriember volt, én azt ismertem, amit tőle hallottam. Azt hiszem, a legszignifikánsabb akkoriban a 200 Motels című filmzene volt. De igazából nem tudnám sorolni a lemez- és dalcímeket, ez valamiért blokkolódik a fejemben. Inkább a dolgok szaga és íze maradt meg. Ennek az embernek számomra az a varázsa, hogy két - egyébként máshonnan is ismerhető - hangközzel bemutatkozik, és azonnal megfogja a szívedet. Az együttes játék pedig... Talán furcsa példa, de olyan, mintha Magic Johnsonnal kellene együtt kosaraznod.

KGY: Én most kettőt kérdezek egyszerre. Az egyik, hogy számodra mi volt a legérdekesebb Zappa gitárjátékában? A másik, hogy amikor együtt játszottatok - ha lehet ilyet kérdezni - mi okozta a legnagyobb nehézséget?

BGY: A gitárjátékban, vagy a muzsikálásban szerintem az az érdekes, hogy amikor valaki lejátszik neked néhány hangot, ha jól csinálja, univerzumokat tud kinyitni. Frank Zappa ezeket az univerzumokat egy hanggal is ki tudta nyitni. Ő a legegyszerúbb dolgokat is hitelesen tudta tolmácsolni.

KGY: Ő maga írta, hogy a saját gitárjátékával mindig az volt a gondja, hogy nem ő alkalmazokodott az alaphoz, hanem olyan ritmusszekciót kellett választania, amelyik követte őt. A Tabánban ez nem jelentett gondot: az öt zenész úgy játszott együtt, mintha rendszeresen ezt gyakorolta volna.

BGY: Pont ez volt benne a nagyszerű. Vannak olyan pillanatok, amikor két muzsikus nem tudja eltalálni egymás gondolatát. Itt ment.

ML: Működött a metakommunikáció.

BGY: Így van. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy olyan, mint amikor a futballban valaki elrúg egy labdát egy teljesen indifferens irányba, mire valaki megérkezik, és precízen elhelyezi. Ő olyan volt, mint egy sugárzó adó, ami borzasztóan jól ad. Mindenki rá figyelt. A jazzben egyébként mindig keresni kell a másikat. Nekem nagy megtiszteltetés volt együtt játszani vele.

KGY: Te szólista vagy, és itt, a Tabánban nemhogy egy másik szólistával kellett együtt játszanod, hanem egy olyan zenésszel, aki ugyanazon a hangszeren játszik, amelyiken te. Hogyan lehet ilyenkor együttműködni?

BGY: Ha én egy Frank Zappa-kópia lettem volna, akkor ez egy kényelmetlen helyzet lett volna: ott állni az eredeti mögött. Gyerekkorom óta, a Szabó Gábor hatására úgy akartam játszani, ahogyan én tudok: nem olyan jól, mint a Radics Béla, mint a George Benson, mint a Pat Metheny, hanem olyan jól, ahogy csak én tudok. Amikor ez megy, a világ legjobb gitárosa után is fel merek állni játszani.