Egy gyors élménybeszámoló - illetve az is inkább csak kapkodva, vázlatpontokban, amik villanásszerűen előjönnek:
.
- a találkozás zenészismerősömmel, akiről kiderül, hogy nemcsak hogy tagja a MR Szinfonikusoknak, de ő az egyik szólista is - és ahogy mesél a zene, a próbák öröméről, vidámságáról;
- Tom Trapp, aki a próbán egy szerény, visszahúzódó alaknak tűnt, és aki a hangszerelésekbe igazi életet lehelt (ahogy valamelyik kritika írta: "még azt is megszólaltatta, ami benne se volt")
- Ed Mann, akinek a bénázásai ellenére nem tudtam a dolgot nem szeretni. Aki sose találta a kapcsolót, aki mindig rosszat nyomott, aki néha majdnem elesett - de valahogy mégis belefért a zenébe meg az egész vidámságába;
- Nándi :-) meg a többi arc, akivel összetalálkoztunk. Talán valami normálisabb, azaz közelebb levő kricsmi jobb lett volna.
- Illetve az egész mögötti ZENE. Jó volt, jól zenéltek, örömmel zenéltek - már ezért megérte. A kritikák kiemelik a humort, a vidámságot IS, de nekem ugyanilyen fontos volt a (mjdnem tökéletes) összepróbáltság, együttlélegzés, a közös munka. A MAO néhány zenészén érződött talán egy kis álmosság (vö: "a zeneszerző az a fickó, aki az akaratát a mit sem sejtő levegőmolekulákra kényszeríti - gyakran mit sem sejtő zenészek közreműködésével"), de magán a zenén nem, ami jó.
JÓ VOLT.

Na akkor én is megpofádzom a véleményem. A Mann-Keneally duó alatt kábé úgy éreztem magam, mint amikor öcsém nézte a Rémrendest, én meg elmentem a tévé előtt, és ott ragadtam "Mi ez az oltári marhaság?" felkiáltással. Ed Mann végig olyan volt mint Robin Williams legjobb szerepeiben: egy szerencsétlen ürge, aki nem tudja, hol van, nem tudja, hogy került ide, nem tudja, mit kéne csinálnia, csak azt tudja: most valamit produkálnia kell, különben gáz van. Csak sajnos Robin Williams-filmre azért megyünk be, hogy ezen a helyzet- és jellemkomikumon röhögjünk, Ed Mann-koncertre meg nem. Szóval jót röhögcséltem magamban a szerencsétlenkedésén, kicsit sajnáltam, közben meg örültem, amikor felismertem 1-1 FZ-témát, és kíváncsian vártam, hova fejlődik. A Keneally nekem eddig sem tűnt fel nagyon, hiába emlegettétek itt-ott, és most sem lett a kedvenc gitárosom. Biztos nem az én stílusom az ürge. Jól gitározik, meg jó zenész, meg minden, de már most, öt nap után sem emlékszem rá, milyen volt.

Az MR+Fischer nagyonnagyon jó volt, ezt több helyen leírták már, nem szajkózom. De azt tényleg meg kell jegyezni: amellett, hogy iszonyú jó vót a zene, csillogó szemmel játszották. Az elején filóztam, hogy hukhessel maradjak az első sorban, vagy felmenjek hátra Strasszerékkel, és végül az előbbi mellett döntöttem, jól: látszódtak a mosolyok, a csinos hegedűs meg bőgős nénik, és még Adibácsi horkantásait is lehetett hallani az izgalmasabb részeknél. :-) (Na nem mintha aludt volna, hanem lelkesedésében...)

A Modern Art nekem nagyon lassan kezdődött, lehet, elfáradtam addigra, és már inkább táncoltam volna. De a kedvenc Holiday in Berlinem töttögős valcerként nagyon nem tetszett. Aztán az Aybe Sea szép volt, és azzal nyugtattam magam, hogy biztos azért nem nyomták fel a pumpát az elején, mert meg akarták őrizni az Aybehez ezt a finom, melankolikus hangulatot. Aztán a Little House-tól valahogy ők is bepörögtek, vagy én is rájuk, nemtom, és onnantól élveztem. A szólók annyira nem jöttek be, Keneallyt meg Mannt lásd fent, a szaxis srácot olyan nagyon standardan erőltetettnek éreztem, biztos nem rezgett bennem a jazz – Fekete Kovács viszont tetszett. A Tom Trapp az elején kicsit bosszantott, úgy éreztem, csak pojácáskodik, de aztán tényleg nagyon ügyesen "játszott a zenekaron" – ezt Zappa óta mástól még nem láttam. Dweezil próbálta erőltetni a ZPZ-n, de látszott, hogy csak bemutató, hogy "na valahogy így csinálta apu", de nem önmagáért való.

Asszem, úgy tűnik, mintha savanyognék itten, sok negatívumot írtam le... De hát a hibákon kell javítani, nem? 8-) Szóval a félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy az egész nagyon jó volt, nagyon élveztem, és remélem, nem csak egyszeri alkalom volt, hanem elkezdődik vele valami, aminek lesz folytatása is.

Nekem még mindig az fáj,hogy kevés a hallgatóság, legalábbis az én megítélésem szerint. A jegy nem volt drága. Ám a városban nem láttam egyetlen plakátot sem. Lényegében már minden elhangzott az előttem alkotók írásában, de nekem akkor is tetszett volna, ha Edmenék a délutáni koncert ráadását adták volna csak. Persze én egy elfogult illető vagyok, mert Eddy az aki a leghosszabb ideig játszott Zappával (Azt hiszem legalábbis) És most már, hogy pertu haverok lettünk, mivel a végén sikerült vele kezet fogni még elebb fogultabb lettem. Érdekes,hogy a szimfónikus zenekarnál szinte minden hozzászóló megemlíti,hogy milyen csinos zenekari tagok is voltak.Különösen egy hegedűs hölgy volt elöl igencsak vonzó. Ujjatlan felsőben szép egyenes tartással nagyon karcsúnak és formásnak tűnt. Meg az a póz, ahogyan helyet foglalt szinte erotikusnak hatott. Csak úgy gúvadtak a szemeim a 12 dioptriás szemüvegem mögül. nagyszerű nap volt!