Kötelező olvasmány

- A hátsó sorból - Ruth on Roxy
- Zappa: Egy interjú - jó, 1973
- ROCK - és más négybetűsek 1968
- Road Tapes #2 - by Milán  << 
- Terry Bozzio & Borlai - videó
- Műszál Bob / Szomorú Jane
- Zappa idézetek - megmond.

Zappa Stream Radio

Creative Commons Licenc

Hozzászólások

Címkék

100%zappa (12) 1950-es (3) 1963 (2) 1964 (1) 1966 (3) 1967 (7) 1968 (3) 1970 (6) 1971 (3) 1972 (1) 1973 (1) 1974 (1) 1975 (3) 1977 (1) 1978 (4) 1980 (1) 1981 (2) 1982 (2) 1983 (3) 1984 (3) 1985 (1) 1986 (3) 1987 (1) 1988 (1) 1989 (2) 1990 (4) 1991 (5) 1992 (2) 1993 (1) 1994 (5) 1995 (1) 1996 (1) 1997 (2) 1998 (1) 2000 (1) 2004 (2) 2005 (3) 2006 (10) 2007 (8) 2008 (2) 2009 (4) 200 motels (25) 2010 (20) 2011 (45) 2012 (19) 2012 újrakiadás (4) 2013 (31) 2014 (19) 2015 (13) 2016 (16) 2017 (5) 4xmix (3) 60as évek (22) 70es évek (37) 80as évek (24) 90es évek (4) aaafnraa (1) after crying (7) ahmet (12) ajánló (7) állat (10) Anaïs Mitchell (4) anekdota (43) animáció (14) audiofil (3) autogram (4) a zenéről (85) bakelit (16) baltimore (2) bármimás (1) betegség (7) bulvár (40) cd (21) cenzúra (13) dalfordítás (313) dezinfó (16) dili (72) díszkiadványok (9) diva zappa (6) dob (21) dramatika (31) dvd (6) dweezil (33) dzsessz (17) ed palermo (13) életrajz (20) english articles (15) étel ital (18) évforduló (33) e don quijote (6) film (28) főhajtás (29) fotó (11) francia (3) fülszöveg (40) FZ-kampány 2016 (2) fzDVD (6) fzfilm (13) fzfotók (46) fzinhungary (3) fzkarikatúra (24) FZkönyv (11) fzrajzok (7) fz 70 (34) fz dokumentumműsor (34) fz feldolgozás (198) gail zappa (25) gitár (5) gitárlemezek (4) gitárszólók (46) grammy díj (7) grande mothers (22) gyász (20) gyűjtőoldal (13) halloween (20) hamburger (3) hangmérnök (9) hangszer (3) hatások (26) hiperkarma (7) honlapfejlesztés (19) honlapok (20) hungarikumok (94) igazi fzkönyv (7) improvizáció (20) interjú (17) irodalom (5) joes sorozat (5) kábszer (12) kalóz (81) képregény (1) képzőművészet (19) kiadatlan (22) klasszikus zene (81) koncertvideók (20) konfliktus (15) könyv (39) kották (22) lemezipar (7) letöltések (70) magyarember (18) magyarzenész (73) magyar sajtó (46) mások zappáról (71) midi (4) moon zappa (10) nemzappa (80) nemzappadal (44) oktatás (4) online zene (199) orosz (2) párhuzam (36) pink floyd (73) politika (52) pop (5) popkult (95) posztumusz kiadványok (41) próba (7) promóanyagok (33) rádió (5) raktár (2) rejtvény (2) rendezvény (2) road tapes (3) rockzene (48) Roxy (8) sajátcikk (20) sajátinterjú (4) sajtó (32) sdb (43) sorlemezek (99) synclavier (16) syrius (3) szövegelés (46) tab (5) tánc (4) teljes koncertek (13) tervek (1) tévé (36) the band from utopia (7) turné60as évek (20) turné70 (3) turné70 71 (30) turné72 (14) turné73 (41) turné74 (19) turné75 (3) turné75 76 (16) turné76 77 (8) turné77 78 (11) turné78 79 (13) turné80 (19) turné81 82 (18) turné84 (15) turné88 (32) új kiadvány (29) utazás (3) válogatáslemez (3) vasfüggöny (18) véleményezés (68) ycdtosa (9) yellow shark (14) youtube (18) zappanale (15) zappa budapesten (12) zappa család (32) zappa day (2) zappa emlékzenekar (17) zappa family trust (19) zappa interjúk (90) zappa plays zappa (64) zappa szövegek (45) zene (1) zenészinterjúk (75) zenésztársak (110) zz későbi cuccok (8) Címkefelhő

Steve Vai és Mike Keneally nagyinterjú, 1999.

2006.04.29. 21:36 mB

Zappa világa

Az eredeti cikk: Zappa's Universe - Andy Adelort cikke, Guitar World, 1999 február

Steve Vai és Mike Keneally gitárosok szeretet-

teljes tisztelegése a barát, mentor és főnök előtt

Frank Zappa távozásának ötödik évfordulóján

"Mikor a 80-as évek elején Frank Zappa csapatában voltam, az maga volt a folyamatos kihívás" - emlékszik vissza Steve Vai gitár-virtuóz. "Arra az egyre figyeltem, hogy a csekkjeim be legyenek fizetve, és azon túl a többi időmet a a zenéjének szenteltem - csak ez számított."

Vai egy kis szünetet tart, és az emlékeiben kalandozva elmosolyodik: "Áldott időszak volt."

Mike Keneally, aki a 88-as turnén volt Zappa ügyeletes "csodagitárosa", egyetért: "A megfelelő beállítottsággal minden egyes próba hátborzongató tudott lenni, az ezekkel a kihívásokkal való minden egyes szembesülés. Valahányszor sikerült megoldanunk egy bonyolult zenei részt, boldogok voltunk hogy megcsináltuk és hogy Frank elégedettségét is kivívtuk." 

Öt éve, hogy Frank Zappát olyan fiatalon legyőzte a prosztatarák. Az emléke és a zenéje mindazonáltal tovább él a mintegy 80 lemezre rúgó életművébe folyamatosan invesztáló fanatikus rajongók szívében és természetesen az évek során vele együtt játszó zenésztársak fejében.

Bár Zappa brilliánsan fifikás zenéje ellenáll a könnyű kategórizálásnak, egy dolog biztosra vehető: könyörtelenül szigorú zenekarvezető volt, aki a nagy igényeket támasztó kompozícióit előadó zenészeitől nem is várt el mást, mint a tökéletességet. A Zappa számos csapatának valamelyikében játszó zenészek ezt elemi erejű, meghatározó élményként emlegetik.

"Sokszor mentem el Franktől egyfajta diadalmámor érzésével" mondja Vai. "Nem emlékszem hogy bárki mással kapcsolatban bármikor is hasonlót éreztem volna. Frank közelében folyamatosan érezni lehetett a nagyság jelenlétét. És ha valaki zenei fejlődésre, a képességeinek kibontására vágyott, Frank arról is gondoskodott."

Zappa halálának ötödik évfordulóján a Guitar World magazin arra kérte Vai-t és Keneally-t, idézzék fel a késői rock-géniusszal való együttdolgozás időszakát. Vai, akinek Passion and Warfare (1990) című lemeze az évtized egyik legsikeresebb instrumentális rock-albuma, 1980-tól 82-ig szolgált Zappa csapatában. Ez alatt az idő alatt a rock-gitározásban új technikai szintet állított fel. A lemezismertetők szerint "lehetetlen gitár-részeket" játszott olyan kompozíciókban, mint az "Alien Orifice", a "Moggio" vagy a "Theme from the Third Movement of Sinister Footwear". Vai-nak gyakran eredetileg billentyűs hangszerekre, fúvósokra vagy ütősökre írt elképesztően bonyolult zenét kellett hibátlanul eljátszania - néha táncolás közben. Frank csapatához való páratlan hozzájárulása többek között a Tinseltown Rebellion (1981), a You Are What You Is (1981) és a Ship Arriving Too Late To Save a Drowning Witch (1982) című lemezeken hallható. A gitáros idén megjelenő 10-darabos CD-dobozában levő lemezeken számos Zappánál játszott darab is hallható lesz.

A billentyűsnek tanult, de gitáron is ugyanolyan kiváló Mike Keneally Zappa 1987-88-as turnézenekarának volt a tagja. Keneally a rá nagy hatással levő Vai méltó utódjaként, azaz a lehetetlenül bonyolult gitártémák tökéletes eljátszásával szerzett nevet magának. Játéka a Broadway The Hard Way (1988), a The Best Band You Never Heard in Your Life (1991) és a Make a Jazz Noise Here (1991) című lemezeken hallható. Vai-hoz hasonlóan Keneally is folyamatosan készít lemezeket és koncertezik. Saját zenekarát, a Beer For Dolphins-t vezeti, a legújabb lemezük Immune címkével jelent meg.

GUITAR WORLD: Steve, hogy kerültél először kapcsolatba Frank Zappa zenéjével?

STEVE VAI: Egy középiskolai barátom révén. Megmutatta a "Muffin Man"-t a Bongo Fury lemezről (Rycodisc, 1975), ami igazi reveláció volt! Rengeteg, számomra kedves zenei elem ötvöződött ott, és mindez ráadásul egy dalban: az őrült, idétlen gitárjáték, nagyon jól elkapott hangok - maga a szám ugyanakkor nagyon jól hangszerelt és megkomponált, de ezzel együtt improvizatív is volt. És persze vicces is, ami igazán ritka. Annyira különbözött mindentől - ekkor ejtett rabul Frank zenéje.

Muffin Man by Frank Zappa on Grooveshark

Nem sokkal később már [a bostoni] Berklee Zeneiskolába jártam, ahol nagyon gazdag zenei könyvtár volt, Frank összes lemezével. De tényleg az összessel. Ültem a könyvtárban és egész nap az ő zenéjét hallgattam.

Úgy éreztem, hogy valami olyasmit találtam, amihez közöm van. Kamaszkorban az ember gyakran érzi egyedül, meg nem értetten magát... Mintha rajta kívül nem is létezne senki (nevet). És ha talál valamit ami megszólítja, az maga a reveláció.

MIKE KENEALLY: Nagyon megerősítő élmény olyasvalakivel találkozni, akiről az ember úgy érzi hogy a zenéje pontosan hozzá szól. És ahogy múlik az idő, az ember egyre több hasonlóan érzővel találkozik, és egyfajta közösségre talál.

Ezen felül pedig ott volt maga a produkció, albumról albumra fantasztikus változatossággal. Frank zenéjében rengeteg felfedeznivaló volt, a szövegek és a dallamok olyan titkos kulcsai, amelyek az egyes albumok között létesítettek kapcsolatokat. Főleg eleinte olyan volt az egész, mint egy titkos klub.

GW: Mike, mi volt az első Zappa-élményed?

http://wiki.killuglyradio.com/images/e/ee/Toiletposter2.jpgKENEALLY: Az első benyomás csak egy kép, ami önmagában is elég mély nyomot hagyott bennem. Nyolc éves voltam, egy kis lemezboltba járogattam; az egész bolt olyan volt, mint valaminek az előcsarnoka, a poszterek pedig a legvégén, hátul voltak. Megvolt nekik a Frank-Zappa-ül-a-vécén poszter, de nem a szokványos. Ezen nagyon nyomurultnak és piszkosnak tűnt. Hátramentem és óvatosan addig lapozgattam, míg oda nem értem ehhez, és csak bámultam: "Ez ijesztő, de mégis nagyon vonz."

Nem sokkal később a Mothers of Invention a Flo és Eddie kettőssel (Mark Volman és Howard Kaylan a Turtlesből) a Dick Cavett Show-ban szerepelt, ekkor hallottam először a zenéjüket. Ez 1971-ben volt, Frank a 200 Motels című filmet reklámozta. A "Sofa nr. 1"-et játszották, ami egy keringő, és bár mindannyian elég furán és ijesztően néztek ki, ezt a gyönyörű dalt adták elő. A meglett kilencéves önmagamat igencsak megfogta annak a kettőssége, hogy ezek a borzasztó emberek ezt a káprázatos muzsikát játszották.

GW: Ekkor már komolyan zongoráztál, igaz?

KENEALLY: Órákra jártam, pop-orgonistának képeztek; már komolyan tervben volt egy pár fehér cipő! De ekkoriban mutatta meg a szomszéd srác a "Help I'm a Rock"-ot a Freak Out! lemezről, (Rykodisc, 1966), és beleszerettem!

VAI: A Freak Out! volt az egyik első lemezem! Az első volt a Maci Laci és barátai (nevet), a második a Partridge Family kép-lemez, és a harmadik a Freak Out!

GW: Igaz, hogy egyszer emlékezetből lekottáztad Frank teljes szólóját az "Inca Roads"-ból (One Size Fits All - Rykodisc, 1975) - egy buszon utazva?

VAI: Igen, ez igaz. Kétlem hogy hibátlan lett volna, de azt a szólót tényleg nagyon, nagyon szerettem. A One Size Fits All nagyon fontos lemez volt számomra, ezt a dalt pedig különösen szerettem. A borítón az állt, hogy a szám nagy részét egy Los Angeles-i tévéstúdióban vették föl, a szóló pedig egy Helsinki koncertről, Finnországból származik. Hallottam, hol volt a vágás, és azt gondoltam: "Ez hihetetlen!" Ahogy ezt a két elemet kombinálta, az egyik legklasszabb dolog volt amit életemben hallottam.

GW: Hogy adódott először lehetőséged Frankkel játszani?

VAI: Amíg a Berklee-n voltam, az volt a nagy szám, hogy ki tudja eljátszani Zappa "The Black Page"-ét (Zappa in New York, Rykodisc, 1978). Évekkel korábban, 15 évesen egy barátomtól megkaptam Frank telefonszámát, és évente egyszer felhívtam - nem akartam túlzásba vinni - de sosem tudtam vele beszélni. Beszéltem viszont Gaillel, a feleségével, aki mindig nagyon kedves volt.

Egy nap a Berklee-ből hívtam - és ő vette fel a telefont! Tudtam,hogy nagyon keresett néhány nehezen megszerezhető kottát Edgar Varése-től (Varése disszonáns, szokatlan hangszerelésű zenéjéről ismert modern zeneszerző). A Bostoni könyvtárban ezek megvoltak, és mondtam, hogy szívesen lefénymásolom és elküldöm neki.

Azt is mondtam neki, hogy gitározom, ő meg kérte hogy küldjek neki egy kazettát. Már a gondolat is teljesen őrültnek tűnt, hogy zenét küldjek neki, mert nem éreztem, hogy valaha is képes lennék arra a szintre eljutni, hogy vele játszhassak - ez teljességgel elérhetetlennek tűnt. De a kazettát elküldtem és nagyon tetszett neki! Elküldtem még a Varése-kottákat és a "The Black Page"-átiratomat is, ő pedig visszaküldte róla az ő kottáit, és még egy csomót a "Mo and Herb's Vacation"-ból (London Symphony Orchestra Vol I. & II - FZ/Rycodisc, 1995), ebből lett később a "The Second Movement of Sinister Footwear" (Them or Us, 1984).

Ezt el se tudtam hinni - itt vagyok én, egy Berklee-kölyök, és kapok egy nagy, kottákkal megtömött csomagot Franktől, benne egy kézzel írott üzenettel: "Küldj egy kazettát amin a 'The Black Page'-et játszod, amilyen gyorsan csak tudod." Képzelheted, mivel telt a következő hónapom minden egyes napja! (nevet)

GW: Frank meg volt elégedve a "The Black Page" átiratoddal?

VAI: Igen. Ez alapján föl is ajánlott egy tonna kottázási munkát. "Nem szeretnéd ezt pénzért csinálni?" - kérdezte. "Remek" - mondtam erre én. Így kezdtem el a "The Frank Zappa Guitar Book"-hoz kottákat írni.

Amikor először találkoztunk személyesen a Hyatt Regencyben New Yorkban, nagyon be voltam tojva! Üldögéltünk és beszélgettünk egy kicsit, és megmutatta az egyik darabját. Azt mondta: "ez még egy korai változat, lehetnek benne hibák". Rögtön ki is szúrtam néhányat, például túl sok gerenda volt néhány kottafejen. Azt is észrevettem, hogy a klarinét szólamában voltak olyan hangok is, amelyek kívül estek a hangszer hangtartományán, ezt mondtam is neki.

GW: Jó megfigyelő vagy!

VAI: Ő csak rámnézett és azt mondta: "Hmm... igen". Ekkor kért meg hogy kottázzam le a zenéit. Adott két kazettát tele a gitárszólóival, amiknek egy része később meg is jelent a Shut Up And Play Yer Guitar lemezeken, egy részét viszont soha nem adta ki. És minél többet kottáztam le, annál többet adott. Akkoriban 10 dollárt kaptam egy oldalért,és egy oldal elkészítése három napig tartott!

Akkor történt - ezt sosem fogom elfelejteni - hogy Frank interjút adott egy San Francisco-i magazinnak, és egyszercsak megemlített engem. Még soha nem láttam a nevemet korábban nyomtatásban, és most Frank Zappa azt mondta, hogy "van egy nagyon ügyes srác, oda kell rá figyelni, mert belőle még lesz valaki."

KENEALLY: Hogy ennek az interjúnak az erejét érzékeltessem, el kell hogy mondjam, hogy én is olvastam abban az újságban egy bizonyos Steve Vai nevű kölyökről, aki még nem is volt a csapat tagja. Csak annyi kellett, hogy Frank megemlítsen egy nevet egy interjúban, és az pillanatok alatt legendává vált. Ültem a szobámban, 15 évesen, és arra gondoltam: "Apám - ez a Steve Vai állati lehet!"

VAI: Hé, én is pont erre gondoltam! (nevet) Arra gondoltam: "honnan veszi mindezt?"

Miután elküldtem Franknek a kazettát a "The Black Page"-dzsel, felhívtam, de nagyon mogorva volt. "Túl gyorsan játszottad, de ez tipikus a Berklee-srácoknál, ott csak a sebesség számít". Elég rossz hangulatban lehetett, azt hiszem, én meg csak néztem: "Mi a franc ez?" (nevet)

KENEALLY: Mindez azután, hogy azt mondta, játszd olyan gyorsan ahogy csak tudod?

VAI: Igen. Aztán pedig kérte hogy menjek Los Angelesbe meghallgatásra. Mikor mondtam, hogy még csak 18 vagyok, azt válaszolta: "Felejtsd el, túl fiatal vagy". "De tényleg szeretném megpróbálni" - erősködtem. "Miből gondolod, hogy ha csatlakoznál a zenekaromhoz, akkor nem válnál e miatt a zene miatt egy nyomorult szarházivá?" (nevet) Én meg azt mondtam: "abból hogy megvan minden lemezed és tetszik róla minden egyes dal."

GW: És elmentél a meghallgatásra?

VAI: A visszajelzések egy kicsit furák voltak, úgyhogy csak 1979-ben költöztem Kaliforniába. Azt mondta: "Ne gyere ide csak miattam", de Lond Island-hez már semmi nem kötött.

Hollywoodba költöztem, a Laurel Canyon-i háza melletti utcába, és kottáztam mint egy őrült.

GW: Frank megkért valaha is formálisan, hogy játssz vele?

VAI: Nem, de Frankkel ez úgy ment, hogy az ember arrafelé mászkált, és egyszer csak elkezdett vele felvételeket csinálni. Azt mondta: "Itt egy gitár - meg tudod ezt csinálni?" Ritkán hívott fel azzal, hogy direkt megkérjen egy felvétel elkészítésére, de ha épp a telefonban voltunk, azt mondta: "gyere át" és egyszer csak azt vettem észre, hogy nála ülök és zenéket hallgatunk vagy épp fölveszünk valamit.

Apropó, amikor odaköltöztem, maga a meghallgatás egy folyamatos dolog volt: a telefonba eljátszottam neki pár dolgot, mint például a "Wild Love" zenei közjátékát a Sheik Yerbouti lemezről. Aztán megkért hogy tanuljam meg az egyik gitárszólóját hangról-hangra, hogy a felvételen megkettőzhessük.

GW: Ez a "Theme from the Third Movement of Sinister Footwear" - ez volt az első darab, amit Frankkel rögzítettél. Ez hihetetlenül bonyolult.

VAI: Az. Akusztikus gitáron játszottam - azt az Ovationt aztán nekem adta...

GW: Közben mi járt a fejedben? Hogy "ez lehetetlen", vagy hogy "ez a feladatom, muszáj megcsinálnom"?

VAI: Hogyne lehetne megcsinálni, ha az ember igazán keményen dolgozik rajta? Értsd meg: egész nap mást sem csináltam, csak a zenén dolgoztam. Felkeltem reggel, mentem az asztalhoz és egész nap kottáztam és játszottam.

GW: Ez egészen elképesztő, hogy miközben csodáltad és tisztelted Franket, mikor szembesültél ezzel a hihetetlenül nehéz feladattal, csak annyit mondtál: "Oké, megcsinálom".

KENEALLY: Meg kell érteni hogy a túlélési ösztön legyőzi a bámulatot és a félelmet. Annál nem volt rosszabb, mint hogy Frank megkér valamire és azt az ember nem tudja megcsinálni.

VAI: Azt hiszem ezt is várta el a zenészeitől, ez volt a lényeg. Emlékszem mikor bementem feljátszani a "Sinister Footwear"-t, bedugtak az erősítőbe és megnyomta a "felvétel" gombot, én meg teljesen elszúrtam. Ő meg csak nevetett! Istenem, gondoltam, ennyire rossz volt? Most ki fog rúgni? És ahogy rázta a fejét és nevetett, felvette a telefont: "Gyere le, Gail, ezt hallanod kell!"

GW: De a "Sinister Footwear"-en elektromos gitár hallatszik Frank gitárja mellett, nem akusztikus; hallatszanak a tremolókar kis hajlításai ami alapján a te szólamodat meg lehet különböztetni az övétől.

VAI: Az történt, hogy az akusztikus részre rájátszottam még egy elektromosat, a szólam így megháromszorozódott, és gondolom az akusztikusat keverés közben levette. A tremolókar használatára pedig pont azért volt szükség, amit mondasz: úgy gondolta, a kettő túlságosan hasonlít egymásra, mintha az egyik csak egy effekt volna. Ezt mondta szó szerint: "Játssz ezen a gitáron, és itt-ott használd a nyújtó-kart hogy érzékelni lehessen hogy ez két különböző hangszer." Ismét egy példa Frank végtelen bölcsességére.

KENEALLY: Legalább ötször kellett meghallgatnom, míg rájöttem hogy két gitár játsza ugyanazt, el se akartam hinni!

VAI: Végül 1980-ban lettem a banda tagja, amikor egy amerikai turnéra állította össze a csapatot. Frank adott egy kazettát a megtanulandó dalokkal, a próbán aztán természetesen csak olyasmit játszott ami nem volt a szalagon. Pokoli volt. A többiek mind csodálkozva néztek egymásra, hogy "mit csinál ezzel a sráccal?" Mindenki rajtam röhögött, de ez is a dolog része volt.

Tényleg tejlesen kicsinált: játszott valamit a gitárján és kérte hogy játsszam én is egy adott tempóban. Aztán kérte, hogy játsszam 7/8-ban, így is tettem. Aztán azt mondta: "Most 7/8, reggae-stílus". Megcsináltam. Azt mondta: "Most ezt tedd hozzá." én meg ránéztem és mondtam hogy "ezt nem tudom, ez lehetetlen!" - mert az volt! Erre ő: "Hát, úgy hallottam Linda Ronstadt éppen gitárost keres!" (nevet)

KENEALLY: Kellék voltál a Frank komédiájához!

VAI: Így van! De ez csak a tesztelés része volt. A próba után odamentem Frankhez: "Sajnálom, és köszönöm hogy eddig itt lehettem, és ha bármikor szükséged lenne rám, csak telefonálj." Ő meg rám nézett és azt mondta: "Bent vagy a csapatban." Akkor először életemben megöleltem.

KENEALLY: Az én esetem meg inkább egy forgószélhez hasonlított. Ugyanazon a héten, mikor először beszéltem vele, már bent is voltam a bandában. Nem volt lehetőségem apránként megismerni. Ha velem így bánt volna a meghallgatáson, darabokra hullottam volna, az biztos!

GW: A meghallgatásod előtt játszottad már Zappa dalait?

KENEALLY: Akkor már vagy 16 éve voltam rajongó, megvolt minden lemez, és kedvtelésből egy csomó dalt megtanultam, elsősorban billentyűkön. A fordulópont Zappa 81-es Halloween-i koncertje volt, amit a tévé és a rádió egyszerre közvetített - én a rádióban hallottam. Láttam Steve-et jászani Frankkel 80-ban, de az akkori anyag jóval vokál-orientáltabb volt; Steve tüzijátékaiból nem sok volt. De a rádióközvetítés második dala a "Montana" volt, és amikor az "I'm plucking the old dental floss" részhez értek, Steve-et a keverés jól kiemelte, amint ezt a hihetetlenül bonyolult dalamot játszotta. Ez a dallam nem gitárra íródott. Mintha egy új dimenzió robbant volna be - meghallottam és akkor tudatosult bennem, hogy gitáron az ilyesmit is el lehet játszani.

VAI: Hé, ezt nem is tudtam!

KENEALLY: Steve, szépen belelöktél egy jó kis masszív örvénybe! (nevet) Rögtön azután megtanultam a Montana-t, a Sinister Footwear-t és akkortól keztem élvezni ezeknek a daloknak a gitáron való megtanulását, bár a fő hangszerem még mindig a billentyű volt.

GW: Nagyjából a "The Black Page" idején terjedt el, hogy a vakmerő kivívásra egy Steve Vai nevű srác vállalkozott, aki nemcsak hogy eljátszotta a "The Black Page"-et, de egy könyvet is írt Zappa meglehetősen komplikált szólóiból.

KENEALLY: Számomra inkább volt inspiráció mint kihívás, mert nem igazán mozogtam gitáros körökben. A gitár nekem csak hobbi volt, és a versengés nem nagyon érdekelt. A rám tett hatása inkább az volt, hogy elkezdtem az erre a munkára való felkészülést, anélkül hogy ennek tudatában lettem volna.

GW: Hogy kaptál lehetőséget a meghallgatásra?

KENEALLY: Ez '87 végén volt, akkor úgy éreztem nincs más sanszom mint hogy megkíséreljek bejutni a zenekarába. Három év elmúlt Zappa '84-es, utolsó turnéja óta, akkor legalábbis esküdözött hogy az lesz az utolsó. Később rájöttem hogy ezt a kijelentését korábban számos alkalommal megtette már.

Felhívtam Frank számát, a 818-PUMPKIN-t, és a rögzítőn ez az üzenet volt: "Azoknak akik már hallották, jelezzük - a hír igaz: Frank egy új bandával próbál." Felajánlottam a szolgálataimat mint gitáros/billentyűs/énekes. Azt követően tudtam meg, hogy Tommy Mars, a billentyűs kiesett a csapatból, és hogy Ray White, az énekes/gitáros szintén elment. Franknek abban a pillanatban lett szüksége egy billentyűsre és egy énekes/gitárosra. És én aznap telefonáltam!

Nem igazán vártam sokat tőle, de Frank két nap múlva visszahívott. Az rögzítőre azt mondtam, hogy a teljes anyagot ismerem. "Szóval az összes dalt ismered" mondta Frank. "Hát, ismerem mindegyiket, de legalább a teljes rock-anyagot életre tudnám kelteni." - válaszoltam neki. Mire megkérdezte, tudom-e, hogy ez mennyi dalt is jelent. Én meg mondtam, hogy "Igen - megvan az összes album". Akkor azt mondta, hogy akkor mozdítsam meg a seggem, menjek el a házukhoz és bizonyítsam be. Azt mondta, hogy tanuljam meg a "What's New In Baltimore"-t (Meets the Mothers of Prevention - 1985, Rykodisc) és a "Sinister Footwear II."-t (Them or Us, Rykodisc, 1984) az aznap esti meghallgatásra.

VAI: (Hisztérikus röhögés)

KENEALLY: A "What's New In Baltimore" különösen kemény volt mert az egy nagyon összetett darab ami igazán ügyes pengetőhasználatot és nagyon egyenletes ütéseket kíván. Steve, ez eredetileg nem a "Moggio" (The Man From Utopia, Rycodisc 1983) dallama alatti kíséret lett volna?

VAI: A "What's New In Baltimore" egy olyan dal volt, amit egy körülbelül nyolchónapos időszak alatt raktunk össze. Egyik nap Franknél voltam, ezeket az akkordváltásokat játszotta és azt mondta: "Tanuld meg ezt és jegyezd meg". Aztán elfeledkezett róla én meg néhány hónappal később rákérdeztem: "Emlékszel erre a riffre?" Mire ő: "Ja, igen, ezt még add hozzá és jegyezd meg".

Elmúlt még néhány hónap és elhatároztam hogy leírom ezeket a részeket. Az volt a címe hogy "Titokzatos Stúdió-Darab" (Mystery Studio Song), és ekkor Frank megkért hogy vigyem le a próbára. Levittem és megmutattam Arthurnak (Barrow, Frank basszusgitárosa), Frank meg lejött meghallgatni. "Írd le mégegyszer, de hagy egy üres sort a tetején a dallamnak" - és ezután megírta a dallamot, abból lett a "Moggio".

KENEALLY: Ha a szóbeszéd beindul... - annak nyomán ugyanis, amit most elmeséltél keringett egy történet amely szerint ezeket a darabokat Steve írta, és Frank fizetett neki hogy ne szóljon erről senkinek.

VAI: Micsoda? El tudod ezt képzelni? Ez teljes képtelenség! Frank megmutatta az egyes elemeket, és tényleg nagyon tetszett. Összesen annyit csináltam, hogy ezeket az elemeket egy kéziratban összeraktam, és megmutattam a bandának.

KENEALLY: Ez is csak azt jelzi hogy a tények hogy fordulhatnak önmagukból ki és csúszhatnak ki az ember kezéből. Rólam meg azt beszélték hogy úgy mentem el meghallgatásra hogy Franknek eljátszottam az összes dalát - visszafelé.

GW: Sokat hallani olyan gitárosokról akik a meghallgatáson Franknek Zappa-imitátorként mutatkoztak be, amitől viszont ő teljesen kiborult.

KENEALLY: Hát, nehéz ellenállni a kísérésnek hogy az ember az ő ritmusszekciója fölött ne az ő modorában játszon. Az egy olyan hangzás amihez hozzászoktunk az ilyen kíséret mellett. Mikor Frank a számos gitárosát kiválasztotta, mint Adrian Belew-t, Warren Cuccurullo-t, Steve-et vagy engem, a fejlődésük legelején fogta meg őket, amikor még rengeteg tanulnivalójuk volt. Szerintem mindannyian azt érezzük, hogy bárcsak visszafordíthatnának az időt és újra játszhatnánk vele, a mostani tudásunkkal...

VAI: Pontosan. Frank nem sokkal a halála előtt készült egy projectre amely kísérletképpen belőlem, (a dobos) Terry Bozzioból és (a basszusgitáros) Scott Thunes-ból állt volna az Ensemble Modern [a Yellow Shark (Rykodisc, 1993) és a Civilization Phase III. (Barking Pumpkin, 1995) lemezeken szereplő európai klasszikus zenét játszó kamarazenekar] mellett. A legkomplexebb zenéiből álló programot készültünk összeállítani. Nagyon izgatott voltam miatta, és azt mondtam Franknek: "Tudod, most sokkal jobban tudom ezeket játszani mint bármikor korábban". Összeraktam a kottákat és magammal vittem a Sex and Religion turnéra. Sajnos az egészsége nagyon gyorsan romlott.

KENEALLY: Én az egész Zappa's Universe-et (egy Zappa kompozícióit előadó turnézenekar) egy olyan lehetőségnek tartom, hogy ehhez az anyaghoz egy jobb perspektívából térjek vissza ahhoz képest mint mikor először játszottam Frankkel.

GW: Milyen volt Frankkel turnézni?

VAI: 1980-ban, az első bandában amiben benne voltam Frank egészen más volt, mint a későbbi években. Akkor, 1980-ban olyanok voltunk mint egy csapat kalandozó huligán, Franket is beleértve. Jött velünk mindenhova. Mindenféle klubokba jártunk - aki nem jött, puhány volt -, buli volt az egész. Frank a lelke mélyén tinédzser volt.

KENEALLY: Az én odakerülésemkor zajlott az utolsó rock-turnéja és a személyes civakodásokkal való vesződség nagyon fárasztotta. Rengeteg pénz ölt abba hogy az egész létrejöhessen, az ilyesmi pedig mélységesen kimerítette. Ekkorra már mindig más hotelekben lakott mint a banda többi tagja, és nem hiszem hogy nekem ugyanazokban a bajtársias hangulatokban volt részem mint amiről Steve mesélt.

GW: Milyen módszerrel tanította be Frank a zenéjét a csapatnak?

VAI: Minden elképzelhető eszközt felhasznált: kottát, magnószalagot, de a legélvezetesebb az volt, mikor ott, előttünk állva alkotott. Frank olyan zeneszerző volt, aki mindent tudott a leírt hangjegyekről, a kottái így nagyon részletesek és egyediek voltak. Kompozíciós segédeszközként néha a gitárját használta, általában akkor, mikor ott volt körülötte a zenekar, azzal mutatta meg a zenészeknek hogy milyen hangokat vagy akkordokat játsszanak.

GW: A gitárt tehát mint hangszerelési segédeszközt használta?

VAI: Igen. A zenekari darabjainak komponálásakor viszont zongorához ült, és lepötyögte a dolgokat. Az egyik első beszélgetésünkkor kérdeztem meg tőle, honnan tanulta meg mindazt amit a zenéről tud. Azt mondta, vegyem meg és tanulmányozzam Gardner Read Kottaírás (Music Notation) című könyvét. Azt is mondta, hogy ha zeneszerző akarok lenni, meg kell tanulnom zongorázni.

GW: Frank mennyire tudott zongorázni?

VAI: Inkább zeneszerző volt mint előadó, ahogy a zeneszerzőkkel ez általában lenni szokott. Nem igazán zongorázott ténylegesen; sosem hallottuk hogy leült volna eljátszani mondjuk a Hey Jude-ot a Beatlestől. A zongora inkább eszköz volt a zeneszerzéshez. Sokszor láttam zenekari darabokat írni repülőtereken vagy a repülőn ülve. Üres kottapapírok felett ült és egyfolytában zenét írt. 1981-ben az amerikai turnén amikor nem voltunk színpadon, ahányszor Franket láttuk, írt.

Nagyon szemérmes volt a darabjaival. Nem mintha rejtegetni akart volna bármit is, de ha bele akartunk volna nézni az olyan udvariatlanság lett volna, mintha az a kérdés, hogy "elolvashatom a naplódat?" Én egyszer odamentem és megkérdeztem hogy mit csinál, ő meg azt válaszolta: "Ó, semmit". Akkor azt gondoltam, hogy "na, most túlőttem a célon..." Úgyhogy leültem és befogtam, aztán egyszer csak azt hallom, hogy "Gyere ide."

Odaültem mellé. "Vannak bizonyos 'sűrűségek'" - mondta, és mutatott néhány olyan nagy, szabálytalan akkordstruktúrát, nyolc és tíz hangból álló akkordot, amelyekben nem volt ismétlődő hang. Sosem hallottam még arról beszélni, hogy hogy hozza létre a zenéjét, vagy hogy milyen technikákat használ, most mégis elkezdte mesélni, hogy mit is csinál. Ha az ember disszonancia és a temperált skála figyelembe vételével össze nem tartozó hangokat rendez csoportokba, szörnyű hangzású akkordokat vagy akár buján disszonáns, egzotikus akkord-perverziókat kaphat. Megmutatta az általa használt különböző skálákat és dallamokat, és mondta, hogy ahogy hazaér, ezeket beviszi a számítógépébe [ez a Synclavier, amit Zappa a nyolcvanas évek elejétől számos kompozíciójához használt]. Ekkoriban kezdett darabokat összerakni a Jazz From Hell-hez (Rykodisc, 1986). Egy pillanatra betekintést nyerhettem a világába.

GW: Hogy minősítenéd Franket mint kottaolvasót?

VAI: Nem tudott blattolni. A zeneszerzőség és a zeneolvasás vagy blattolás két teljesen különböző képességet kíván. Frank azt pontosan tudta, hogy fog hangzani az általa leírt zene. A kompozíciós képességei rendkívül fejlettek voltak.

KENEALLY: Elég szokatlan is a zeneszerzők között hogy egyáltalán blattolni tudjanak; ahogy Steve is mondja, ez teljesen más terület. A képesség, hogy hangjegyeket írjunk papírra, munkaigényes dolog. A zeneszerzés egy hosszú folyamat, nem a sebességhez hanem a kitartáshoz, az állóképességhez van köze.

GW: A "The Black Page" először dobszólóként született meg, Frank aztán ennek ritmusát felhasználva írt egy dallamot. Szerintetek a dallamai többségében jelenlevő ritmikai komplexitás a korábbi dobos-voltából fakadt?

KENEALLY: Abból a tényből, hogy a dob volt az első hangszere, illetve az Edgar Varése iránti szeretetéből, hiszen Varése zenéjének nagyon fontos részét képezik az ütősök. Frank bizonyos hangközöket és hangszerelési technikákat Varése hallgatásával szívott magába, az ütősök alkalmazásában nála ez nagyon is nyilvánvalóan van jelen. Frank zenekari darabjai borzasztóan perkusszívak.

GW: Világos, hogy Frank hihetetlenül egyéni gitáros volt. Hogy írnád le a szóló-technikáját?

VAI: Frank a szólóiról gyakran mint "instant kompozíciókról" beszélt és soha nem követett semmiféle hagyományos szólózási technikát. Nem volt egy kimondott "egynyolcados" srác, mindenesetre. Egyszer az egyik Halloween-i koncert előtti beállláson New Yorkban a "Zoot Allures"-ban játszott egy szólót. Annyira benne volt, hihetetlen volt - teljesen elképesztett. A "Hendrix" Stratocasterén játszott (Zappa birtokában volt az a gitár, amit korábban Miamiban használt - és gyújtott fel - Jimi Hendrix - GW. szerk). Teljesen kiütött, és ahogy befejezte, odamentem és azt mondtam, hogy "Frank, én ilyesmit még soha az életben nem láttam. El sem tudom képzelni, hogy ezt valaha meg tudnám csinálni." Amivel azt akartam mondani, hogy elképzelhetetlennek tartom hogy valaha is ennyire ihletetten játsszak a hangszeren. Ő meg ezt mondta: "Nyugi, ne aggódj - én meg nem játszom el a 'Montana'-t" (nevet).

GW: Milyen volt Frankkel a személyes viszonyotok?

VAI: Azt hiszem ő nagyra értékelt minden olyan zenészt aki őszinte csodálattal viszonyult a zene iránt általában - vagy akár az ő zenéje iránt. Jól érezte magát a zeneszerző és zenekarvezető szerepében, és jó benyomást tett rá az aki ezt és az ő szabályait tiszteletben tartotta. A stúdióban pedig olyan voltam mint egy különleges agyagdarab amit azzá alakíthatott amivé csak akart.

De ugyanilyen volt vele a színpadon. Ma, ha Mike vagy én a színpadra lépünk, a közönségnek és egymásnak játszunk és egymásra is figyelünk. Ha Frankkel játszottunk, csak rá figyeltünk. Minden lábmozdulatát, a pálcájának minden rezdülését, minden szemöldökrándulást. Csak azt szerettük volna hogy meg legyen elégedve velünk és azzal, ahogy a zenéjét játszuk. Semmi más nem számított.

KENEALLY: Az én időmben a zenekarral való közösködés nem volt elsődleges a számára. Folyton azt mondogatta, hogy nincsenek barátai, ez egy állandó szövege volt. El tudom képzelni hogy anélkül élte le az életét hogy különösebben mély kapcsolatba került volna emberekkel. De nagyon kedves volt, érzékeny és elég megértő ahhoz hogy tudja hogy az embereknek sokat jelent ha kiállt értük. Sokkal többet voltam Frankkel a próbák első időszakában, mielőtt a turné elindult volna, mert sokszor ebédeltünk együtt. A Hampton's Burger Place-be jártunk a Highland...

VAI: Igen, én is sokat burrito-ztam vele! Azt mondta hogy nincsenek barátai, de ő volt az örök mókamester. Ha elkapott a stúdióban, órákig ott tartott és zenéltünk vagy csak beszélgettünk. Nagy beszélgető volt. Önmagát teljesen beleadó, nagyon érdekes - és érdeklődő - és megértő. Tudta hogy merre vigye a beszélgetést mert mindig tudta hogy ki az akivel beszél.

KENEALLY: Ennek az egyenletnek másik oldalaként ugyanakkor lehetetlen volt vele teljesen szabadon, önfeledten beszélgetni, mert minden amit Frank mondott, egy finoman csiszolt drágakőnek tűnt. Az ember a tudatának, ismereteinek és a szívének legmélyéig ásott le, hogy valami az övét kicsit is megközelítően értékeset mondjon.

VAI: Igen, pontosan. Egészen az utolsó találkozásunkig, ami nem sokkal a halála előtt volt, úgy tudott végigsétálni a szobán, hogy valami minden mértéken felüli jelenlétet éreztem, ott az orrom előtt. Annak ellenére hogy csak ültünk és mindenféléről beszélgettünk, egy mindennél hatalmasabb figurának tűnt.

KENEALLY: Ebben a kontextusban ha bármi kicsit is érdekeset vagy vicceset sikerült kigondolni és mondani, már nagy teljesítmény volt. Franknek hihetetlen érzéke volt hogy mindig a megfelelő dolgot mondja a megfelelő időben, hogy felemelje a másikat.

VAI: Mindig. Tényleg. Franknek megvolt az a hátborzongató képessége, hogy bármi amit mondott, az az egyenesség, igazság, cinizmus és vicc tökéletes elegyét tartalmazta, általában egyetlen velős mondatban.

Mikor a Passion and Warfare megjelent, a kiadó a reklámkampány részeként egy csomó különböző embert kérdezett meg. Mikor Frank került sorra, csak két szót mondott, de senki más nem mondhatta volna ezt a két szót amitől úgy éreztem hogy valamit tényleg csináltam. Annyit mondott: "Jót csinált" ("He did good"). Ennél jobb sajtó nem is kell.

GW: Bár szörnyű tragédia hogy ilyen fiatalon ment el, de számotokra bizonyára nagy öröm hogy lehetőségetek volt vele játszani.

VAI: Ezt az élményt mindig nagy becsben fogom tartani. Frank zenéje még évtizedekig élni fog. Iskolákban fogják tanulni és tömegek fogják hallgatni. Időtlen; akár ma is megjelenhetne bármelyik lemeze és még mindig időszerű, átütő lenne. Igazi zenész volt - és zeneszerző; - az az embertípus, ami ma már gyakorlatilag nem létezik.

balint, 2006, április 29 - 21:36

Szólj hozzá!

Címkék: zenészinterjúk

A bejegyzés trackback címe:

https://frankzappa.blog.hu/api/trackback/id/tr882922917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.