Kötelező olvasmány

- A hátsó sorból - Ruth on Roxy
- Zappa: Egy interjú - jó, 1973
- ROCK - és más négybetűsek 1968
- Road Tapes #2 - by Milán  << 
- Terry Bozzio & Borlai - videó
- Műszál Bob / Szomorú Jane
- Zappa idézetek - megmond.

Zappa Stream Radio

Creative Commons Licenc

Hozzászólások

Címkék

100%zappa (12) 1950-es (3) 1963 (2) 1964 (1) 1966 (3) 1967 (7) 1968 (3) 1970 (6) 1971 (3) 1972 (1) 1973 (1) 1974 (1) 1975 (3) 1977 (1) 1978 (4) 1980 (1) 1981 (2) 1982 (2) 1983 (3) 1984 (3) 1985 (1) 1986 (3) 1987 (1) 1988 (1) 1989 (2) 1990 (4) 1991 (5) 1992 (2) 1993 (1) 1994 (5) 1995 (1) 1996 (1) 1997 (2) 1998 (1) 2000 (1) 2004 (2) 2005 (3) 2006 (10) 2007 (8) 2008 (2) 2009 (4) 200 motels (25) 2010 (20) 2011 (45) 2012 (19) 2012 újrakiadás (4) 2013 (31) 2014 (19) 2015 (13) 2016 (16) 2017 (5) 4xmix (3) 60as évek (22) 70es évek (37) 80as évek (24) 90es évek (4) aaafnraa (1) after crying (7) ahmet (12) ajánló (7) állat (10) Anaïs Mitchell (4) anekdota (43) animáció (14) audiofil (3) autogram (4) a zenéről (85) bakelit (16) baltimore (2) bármimás (1) betegség (7) bulvár (40) cd (21) cenzúra (13) dalfordítás (313) dezinfó (16) dili (72) díszkiadványok (9) diva zappa (6) dob (21) dramatika (31) dvd (6) dweezil (33) dzsessz (17) ed palermo (13) életrajz (20) english articles (15) étel ital (18) évforduló (33) e don quijote (6) film (28) főhajtás (29) fotó (11) francia (3) fülszöveg (40) FZ-kampány 2016 (2) fzDVD (6) fzfilm (13) fzfotók (46) fzinhungary (3) fzkarikatúra (24) FZkönyv (11) fzrajzok (7) fz 70 (34) fz dokumentumműsor (34) fz feldolgozás (198) gail zappa (25) gitár (5) gitárlemezek (4) gitárszólók (46) grammy díj (7) grande mothers (22) gyász (20) gyűjtőoldal (13) halloween (20) hamburger (3) hangmérnök (9) hangszer (3) hatások (26) hiperkarma (7) honlapfejlesztés (19) honlapok (20) hungarikumok (94) igazi fzkönyv (7) improvizáció (20) interjú (17) irodalom (5) joes sorozat (5) kábszer (12) kalóz (81) képregény (1) képzőművészet (19) kiadatlan (22) klasszikus zene (81) koncertvideók (20) konfliktus (15) könyv (39) kották (22) lemezipar (7) letöltések (70) magyarember (18) magyarzenész (73) magyar sajtó (46) mások zappáról (71) midi (4) moon zappa (10) nemzappa (80) nemzappadal (44) oktatás (4) online zene (199) orosz (2) párhuzam (36) pink floyd (73) politika (52) pop (5) popkult (95) posztumusz kiadványok (41) próba (7) promóanyagok (33) rádió (5) raktár (2) rejtvény (2) rendezvény (2) road tapes (3) rockzene (48) Roxy (8) sajátcikk (20) sajátinterjú (4) sajtó (32) sdb (43) sorlemezek (99) synclavier (16) syrius (3) szövegelés (46) tab (5) tánc (4) teljes koncertek (13) tervek (1) tévé (36) the band from utopia (7) turné60as évek (20) turné70 (3) turné70 71 (30) turné72 (14) turné73 (41) turné74 (19) turné75 (3) turné75 76 (16) turné76 77 (8) turné77 78 (11) turné78 79 (13) turné80 (19) turné81 82 (18) turné84 (15) turné88 (32) új kiadvány (29) utazás (3) válogatáslemez (3) vasfüggöny (18) véleményezés (68) ycdtosa (9) yellow shark (14) youtube (18) zappanale (15) zappa budapesten (12) zappa család (32) zappa day (2) zappa emlékzenekar (17) zappa family trust (19) zappa interjúk (90) zappa plays zappa (64) zappa szövegek (45) zene (1) zenészinterjúk (75) zenésztársak (110) zz későbi cuccok (8) Címkefelhő

Carnegie Hell (lemezkritika)

2011.12.05. 07:00 mB

A Mothers Of Invention 1969-es szélnek eresztését követően Zappa nem csak egy új csapatot állított össze, de zeneileg, ráadásul a zene koncepcióját tekintve is új területekre tévedt. Aynsley Dunbar személyében megtalálta azt a dobost, aki még évekkel később is egyfajta referenciaként szolgált számára, mellesleg a korábbi, Zappa által statikusnak titulált ritmusszekcióval szemben, képes volt valódi lüktetést biztosítani a zenekarnak.


Milán kritikája az új lemezről.


Dunbar mellé pedig érkezett két énekes, Mark Volman és Howard Kaylan (Flo & Eddie), akik megadták az újfajta arculatot a csapatnak, ráadásul egy korábban nem tapasztalt egység is a zenekarba költözött velük együtt. A Zappa által csak turnépatkány mentalitásként emlegetett hozzáállás meghatározta a dalok témaválasztását, az irónia megmaradt, de kapott egy sokkal sikamlósabb felhangot, mindezt úgy, hogy Zappa a zenészeket sokkal inkább hangszerként kezelte, ellentétben a korábbiakkal. A dalok hangszerelése ezzel együtt sokkal egyszerűbb lett, a zenében helyenként lyukak tátongnak, ez a zenekar igazán csak a 200 Motelsen tudott szépen megszólalni. És persze itt vannak a fél órás dumahegyek, amiket lemezen nehezen élvez az ember. Így hallgatva eltűnik a spontaneitás, az aláfestő zenét nem nagyon hallani, a humor megmarad, de ebben a környezetben - mikor az ember zenét hallgatna – elveszik a dolog sodrása.

Két dolgot már korábban eldöntöttem. Nevezetesen, hogy megpróbálok egy másfajta szemszögből tekinteni erre, az általam nem különösebben kedvelt felállásra, valamint, hogy nem fogom azt írni, hogy tulajdonképpen felesleges ez a kiadvány is. Pedig de.

1971-re eltűnt George Duke és Jeff Simmons, utóbbi helyére Jim Pons érkezett, október 11-én a banda a New York-i Carnegie Hallban lépett fel. Abban a Carnegie Hallban, amely korábban (és azóta is) leginkább komolyzenei, valamint jazz koncerteknek adott helyet, Zappa zenei blaszfémiája mégsem verte úgy ki a biztosítékot, mint az óceán túlsó partján, a Royal Albert Hallban. Aznap két koncertet is adtak, így egyben kiadva nem igazán érzékeli ezt az ember, a maratoni hosszúság ellenére sem. A Carnegie Hall híres a nagyon jó akusztikájáról, mono felvétel lévén ebből nem sokat hallunk, ennek a felállásnak ez az egyik nagy problémája: a zene rétegzettsége teljesen eltűnik, nem érzékeljük azt, hogy Flo és Eddie hangja mennyire szépen kéne, hogy illeszkedjen a zenei szövetbe, inkább harsánynak hallatszanak, a basszust legfeljebb odaképzelhetjük, a hangzásnak nincs semmi tere. A Fillmore Eastnél így is szebben szól, kevésbé karcos, ráadásul négy lemez, vannak újdonságok, rengeteg emésztenivaló, és van Persuasions is az első lemezen. Az ő szereplésüket az albumon nem nagyon tudom hova tenni, viszont nagyon jók, csak azt sajnálom, hogy nem szálltak be Zappáékhoz, hozzá tudtak volna tenni ehhez a hangzáshoz. Mindenesetre előrevetítik, hogy egy vokálban nagyon hangsúlyos zenekar koncertje következik.

A Call Any Vegetable nagyon jó kezdés, ezen a ponton sejlik fel bennem, hogy a dinamizmus az a pont, ahol a két koncert elválik egymástól. A második koncert sokkal inkább performance jellegű, a vizuális oldal viszont számunkra elérhetetlen. A Sofa sztoriját így is érdemes kibogozni, a Billy The Mountainbe pedig belefeledkezni, azért ez a 48 perc elég hosszú, a zenekari szólók pedig nem annyira érdekesek. Zappa kísérő zenészei, nem hiába kísérők. Don Preston nyikorgása nagyon helyén van a Waka/Jawakaban, de itt nincs benne ötlet, tartalom. Dunbar dobszólói (mert a fél órás King Kongban is van egy), Bozzio cséplésének távoli rokonai - és nem úgy szólnak, mint ha az öreganyja lábas készletével indult volna a turnéra - nekem tetszenek.

Zappa szólói szerintem a hetvenes évek közepétől lettek igazán jók, vagy mondhatnám, hogy élvezhetőek, néhány kivételtől eltekintve. Egy gitáros csak addig mehet el, amíg a kísérete engedi, ez itt is nagyon igaz, még úgy is, hogy Dunbarrel nagyon jó párost alkottak. A szólók tempója szinte mindig lassú, Zappa folyton elkalandozik, a szólói meg szétcsúsznak, nem egységesek. A Pound For A Brownban viszont felvillan némi remény, azt a nótát egyébként sem lehet elrontani, a nyitódallamnál zappásabb, a semmiben lebegő, minden pillanatban darabokra hulló, aztán teljesen más formában újra összeálló építmény tényleg kevés van.

A nyitónótát követően Jim Pons énekli az Anyway The Wind Blows-t, majd a Magdalenával elkezdődik az első koncert számomra legérdekesebb része. A következő öt nóta nagyon egyben van, Flo és Eddie teljesen eszement módon énekelnek. Kevés olyan zenekar van, amit hallgatva komolyan nevethetnékem támad. Frank Zappa zenéjén röhögök. Nem csak a szövegekben, hanem a zene nyelvén is a humor szólal meg. Humor, ami tele van túlzásokkal, a zenével tökéletes harmóniában játszik a szélsőségek határán, mindezt úgy, hogy nem érzékeljük, hogy mennyire meg van komponálva minden pillanata, a spontaneitás is folyamatos kontroll alatt van. Zappán kívül csak Miles Davisnél érzékelem azt, hogy a jelenléte képes volt így egyben tartani a zenét. Zseniális.

Az ezt követő King Kong egy fél órás szólógörgeteg (szörnyeteg?), repedezik, néha botladozik, de képtelen szétesni. Preston szirénái után Ian Underwood nagyon érdekes hangulatokkal gazdagítja ezt a dzsungel nótát, az egész koncert egyik legjobb része, amit a szoprán szaxofonon (vagy klarinéton?) fúj a srác. Dunbar dob büntetése után Zappa jön, az elején nem is szólózik, inkább csak színez, aztán valami rá nem jellemző dolog alakul ki a dologból, ami hangulatilag fura kapcsolatban van Underwood korábbi szólójával. Nem úgy hangzik, mint egy Zappa szóló, de nagyon jó. A kíséret pedig az egész nótában iszonyatosan dinamikus, nem kicsit jazzes, Dunbar nagyon gazdagon adja az alapot a többiek alá. A következő két nóta már az első koncert ráadásaként szólal meg. A Who Are The Brain Police? Zappa szerint úgy szól, mint egy Canned Heat szám. Szerintem jobban. Flo és Eddie nagyon messzire mennek, Zappa szólója hasít, Dunbar megint érti, mi folyik körülötte. Kávé/alkohol/egyéb szünet.

Az esti koncert a teljes Sofa szvittel nyit. A történet kiindulópontjának kifejtéséhez egyelőre nem létezik a megfelelő korhatár címke, annyira arcpirító. Érdemes utána járni, ahogy annak is, hogy mi lett a teljes anyagból az évek során, az egyes darabok, hogy épültek bele teljesen más környezet(ek)be. A koncepció folytonosság megértését nyugodtan kezdhetjük ennek a környékén. Van ám Sharleena is, mostanra Paksra költözött macskánk névadó nótája, mellesleg mindenki kapcsolódhat hozzá, aki valaha volt szerelmes, ráadásul részeg. Megunhatatlan. És van Billy The Mountain, majd’ ötven percben, nem túl érdekes szólókkal, a sztori viszont… néhány éve megvettem az Uncle Meat cd-t, a borítóban egy kvázi forgatókönyvben már feltűnik a dal főszereplője, aki mellesleg egy hegy (I have just been killed by the government, because i knew too much), én pedig könnyesre röhögöm magam most is, miközben hallgatom.

Egy 600 dolláros Iszapcápa zárja az esti koncertet. A legfurább, legsikamlósabb történeteket mindig az élet írja – had legyek már közhelyes. Az előbb pedig felesleges kiadványokról beszéltem…

Mea Culpa.

Szólj hozzá!

Címkék: véleményezés turné70 71

A bejegyzés trackback címe:

https://frankzappa.blog.hu/api/trackback/id/tr163437311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.