(A Roxy By Proxy album fülszövege, 8. rész, írta Ruth Underwood - 7. rész itt; a bevezetés itt!)
BEVEZETŐ IMPROVIZÁCIÓ és A MEGKOMPONÁLT DARAB
Az előadás a Be-Bop Tango egy gyakran alkalmazott részletével indul, aztán George ugrik be a maga varázsbőrőndjével. Jöjjön néhány gondolat és út melletti jelzőtábla ami hallgatás közben az én figyelmemet megfogta, bár biztos vagyok benne hogy ki-ki felfedezi a magáénak érzett vagy neki kedves helyeit:
George beállítja a lüktetést… az oktávokat… a „szájdobolás”… Ralph lábdobja válaszol egy ellenállhatatlan George-momentumra (George nagy örömére)… Chester lép be dobon… aztán a basszus… Ralph csörgődobon… tiszta és világos zene… kis elektronikus hangszülemények folyamatos érkezése és kergetőzése… FZ kézjelei elkapják/végigsöprik a bandát… nevetés… berobban a basszus… további kiváló tiszta és világos zene… hm, egy új disszonancia vezet el a Titokzatos Akkordhoz?
Nem… egy újabb elkap/végigsöpör, zongora-futamok… a gyilkos méhek támadása és egy kis "vita", FZ az ütőhangszer-hangokat és a csóró gongot egy bluesos szintetizátor fölé viszi, hangsúly a lábdobon, és a hangszer elnyöszörgi a… Titokzatos Akkordot!... Na oké, hol a gyors futam?... még több csóró gong/fojtott cintányér jön FZ irányításával… egy kis blues közjáték (a közönség mindig imádja)… és ahogy épp belenyugodnánk, George figyelmeztetés nélkül megint megviccel minket a komponált gyors futammal és benne is vagyunk az igazi Dupree’s Paradise-ban.
A négyszer ismétlődő ötnegyedes vamp után hallgassák meg a két hangolt kolompon és vibrafonon (basszussal) előadott négy ütemig tartó tizenhatodos motívumot; ez az a motívum amit FZ az egész koncerten használt, kézjellel indítva, ahogy majd a szólók alatt is így tesz, itt most a „gazda-darabjában”.
SZÓLÓK
Az első szóló Napoleoné: fuvola/ének kombináció, amit annyira jól csinál. Ralph és Chester együtt kíséri dobokon és a maguk laza hátterével pont a megfelelő hangulatot teszik hozzá. Mindig nagyra tartottam Napoleon instrumentális szólóit – volt egy organikus folyásuk, mindig nyugodt és könnyed. FZ a négyütemes tizenhatod-motívummal jelzi a váltást Napoleon szólójából a következőbe, de én élvezem hogy ő a figura alatt tovább játszik, ami egy folyamatosabb, megnyugtatóbb eredményre vezet.
Tom szólója maga a kaland. Hagyja, hadd teljen az idő, aztán gyorstüzeléssel vág hozzánk egy hang-köteget, a sima-kerektől a durva-ütősig. Érdekes hangközök bukkannak fel, főleg bővített negyedek. Elbűvöl Tom zeneisége és lenyűgöz hogy mennyire passzol Ralph fejlett és dinamikus dobolásához. Intuitívan, együtt ütnek be egyes ritmikai pontokat, mintha megbeszélték volna, a szólón végiggörgetett energiájukkal tökéletesen egészítik ki egymást. Vegyük észre a kézjelre ismét bejövő Dupree-motívumot, ami most triolában szólal meg – másodszorra is nagyon friss. A metrum változása a motívum betolakodását egészen meglepővé, hatásossá teszi. Mikor Tom bedobja a Montana dallamát, George úgy dönt hogy beszáll, ami egyből engem is csatlakozásra csábít. FZ-t elég jól ismertük ahhoz hogy sejtsük hogy a téma befejeztével valami egész más irányba fordul majd, nagyon figyeltünk is, és igen: egyből a Dupree-motívumra landolunk, most átmeneti tempóban, ami átvezet a gitárszólójába.
Frank játéka engem mindig a Garrick színházbéli időkbe visz vissza, az 1967-es New Yorkba, amikor először láttam őt vagy hallottam a zenéjét. Az azon a nyáron játszott szólói nagyon erős érzelmi hatással voltak rám – soha semmi ehhez foghatót nem hallottam azelőtt. A pedál-effektjei abban az időben teljesen újak voltak, és az ehhez való természetes vonzódása és képessége egy egészen intenzíven expresszív kommunikációra tette képessé, ami engem teljesen lenyűgözött. Ez a mostani szólója megfontolt és szétterjedő, úgy tűnik most jobban foglalkoztatja különböző hangok és minták vizsgálata minthogy „itt” elinduljon és befejezze „amott”… megelégszik a „létezéssel”, észrevehetően különbözik az ezen a felvételen szereplő többi szólójától. George és Ralph egyformán érzékenyen támogatja – érdemes megfigyelni, hogy veszik körül és mekkora odaadással reagálnak, anélkül hogy elnyomnák vagy korlátoznák a mozgását. A teljes ritmusszekció vele látszik hömpölyögni, hatalmas hullámokban, ütemvonalakon át és vissza – aztán a szokásos belső világából lassan visszatér, vissza a Roxy színpadára, bedobja az „ostoba dzsessz-motívumot”, (ahogy magunk között ezt hívtuk), egy zenei kacsintást, nehogy túl komolyan vegyük a dolgot. Most egy ritka fogékony pillanatomban marimbán válaszolok neki. Ez bárki más számára egy szokásos visszhangnak tűnne, de a szívem mélyéből itt azt üzentem neki: „veled vagyok”. Adott jelre George a gyors Dupree-futamot játssza el a darab lezárásaként, és a téma kitartott utolsó hangjaival a Dupree’s Paradise befejeződik, és a koncertnek (majdnem) vége.
RÁADÁS EGYVELEG
FZ a folyamatos variációk és cseles permutációk örök forrása volt, ezek a legkisebb behatásra ömlöttek belőle: a minden lehetőséget megragadó újrahangszerelő-hajlama ismert volt a zenészek és a közönség körében egyaránt. Ráadás-egyvelegként most három klasszikushoz fordult: a King Kong és a Mr. Green Genes az 1967-es Garrick színházi időkből származott, a Chunga’s Revenge meg úgy 1969-ből. Hogy passzoljanak az új konfigurációba, alaposan összenyomta őket, áttéve mindegyiket ugyanabba a hangnembe, ütembe és tempóba, az eredeti karakterükből így veszítve valamicskét. Számomra a King Kong sínylette ezt meg leginkább, vesztett a darab a korábbi kamarazene intimitásából, finomságából, kellemes disszonanciáiból és meglepő ütemváltásaiból – azaz a 60-as évek élő változataihoz képest. Ezzel együtt magával ragadnak a fantasztikus szólók, a kirobbanó energia és a minden bizonnyal a mindenkori legbriliánsabban abszurd és felejthetetlen FZ-kóda! Az ütőhangszerek e felvétel elején hallható kis késedelme nekem, vagyis a Frank szegényes, megviselt és utazásgyötörte üstdobjaival való folyamatos küzdelmemnek volt köszönhető, ahogy külön ehhez a kódához valami elfogadható megszólalás megközelítésére próbáltam meg rávenni őket.
Az egyveleg gyors klipként indít a King Kong ismerős témájával. Imádtam Bruce-szal és George-dzsal a hangnemek feletti unisono átrepülést! Ahogy a dupla tempó beállt, indul Bruce harsonaszólója: a hatás egy motor beindításához hasonlatos. A játéka felkavaró és erős, időnként elkalandozik a hagyományos harmóniai röppályáról. Ha visszatér, megkapaszkodik majd újra és újra kimerészkedik a peremre. Frank gitárja kimért, de konok és állhatatos ritmusmintákkal segíti, tolja és a bandát is Bruce támogatására bátorítja. Ralph és Chester tovább zakatolnak, felépül a momentum. Mire George kerül sorra, a gépezet már megállíthatatlan és Frank tovább hajtja a csapatot. George szólója lenyűgöző! Magabiztosan mutatja be az elektromos hangszerek humanizálásának képességét, azok önmaga korlátlan kiterjesztései, minden kis érzelméhez vagy szeszélyéhez hozzáidomítja őket. George szólójának elején aktiválódó cintányér-torony offbeat-ütései minden alkalommal magukkal ragadnak! Pont ahogy már vágynék D-dúrtól való ellépésre, a basszusminta kiemelkedik és megfog valamit, és minden megmozdul. Tom és George a harmonikus kibontást egy drámaibb irányba folytatják – nekem a lemez egyik csúcspontja, ahogy George kitartja és egy lélegzetelállító pillanatig lebegteti a hangot, mielőtt beállna az új univerzumába. Aztán, az éppen megformált tökéletes zenét fogja és elegánsan a légtérbe lövi, és fenséges tűzijátékként arany szikrák szóródnak szerteszét. Ahogy minden lassan lenyugszik, mert tökéletesen lenyugszik, továbbmegyünk a Chunga’s Revenge-be.
Az eredeti darab ismétlődő basszusmotívumából táplálkozó csodásan borongós minősége még ebben a gyorsabb, feszesebb tempóban is él. A még tartott D hangnemmel és Frank megelőző mesteri gitárszólói után is sikerül újra magával ragadnia: elcsavarodó, forgó és növekvő izgalmas dallam- és ritmusmeneteivel. Rajongóként, a közönség majd a zenekar tagjaként, a próbákon vagy a színpadon estéről estére soha nem hallottam tőle ugyanazt a szólót kétszer, mindig kaptam tőle valami tartalmasat.
A Mr. Green Genes érkezése most, ebben a kontextusban még nagyobb öröm mint általában, a kicsit változatosabb harmóniai nyelve miatt (bár a verze első fele a D-moll hetes és G dúr akkordokkal erősen kötődik a D-hez). A darab mostani – sokkal fontosabb – funkciója a korábban említett kóda előkészítése. Mikor a verze megismétlődik, egy ünnepélyes és és nagyszerűen pompázatos marimba rész jön egy hivatalosan hangzó katonai dob-effekttel együtt, a Be-Bop Tango motívum fintorával remek kontrasztban, ami itt egy új, gúnyos disszonanciában tér vissza. Ezek váltakoznak négyszer, mint egy vitában, és világos hogy FZ-nek van még valami a tarsolyában. Igazi kavalkádként gyors egymásutánban eltérő témák és hangok lépnek be, mint egy burleszk-előadás záró tapsrendjében – persze a ma esti előadáson mindegyik elemet megismertük már –, halljuk a Guy Lombardo Band szaxofonhangjait, majd jön a Dupree’s Paradise átvezetés. Ezt az „ostoba dzsessz link” követi, ami egy klasszikus zenekari-üstdob részt vezet be. Ez behívja a „Napkelte motívumot” Kubrick 1968-as filmjéből, a 2001: Űrodisszeiából (az Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költemény, Op. 30, Richard Strauss komponálta 1896-ban), itt nem a jó hangnemben szólal meg. George elektromos fúvósai egy laza biccentést fújnak az Inca Roads-béli ütős-szólamom irányába, de visszafelé (imádom ezt a szimmetriát!) hogy FZ kézjelére a(z itt) szándékosan giccsesen megdicsőülő C6 akkordon érjünk földet. Egy nyálas, ódivatú zárómatrica következik, a Strauss-utalás visszatér egy pillanatra, de itt már a jó hangnemben! Az „igazi dzsessz link” (Midnight Sun, 1954) szintén felbukkan. Végül, egy hosszan kitartott C6 akkord felett Frank így szól: „Nagyon köszönjük hogy eljöttek a koncertre, jó éjszakát!” Ezen a ponton Franket, a zenéjét, a bandát és mindenkit aki azon a hétvégén ott volt a koncerteken, egy fúvóseffekt és lebegtetett cintányér-pörgés mossa el és teszi végérvényesen legendává.
Megtiszteltetés volt mindezt újraélni önökkel. Köszönöm hogy emlékeznek FZ-re és hogy a hihetetlen zenéjét életben tartják.
- Sherwin Tiltonnak (1952-2008), kedves barátomnak, aki a Roxy and Elsewhere lemez borítóját fotózta. Nagyon mélyen foglalkoztatta FZ zenéje.
- George Duke (1946-2013), a banda szíve és lelke emlékére.
- Frank: őrülten hiányzol, és örökre hiányozni is fogsz.
- Folyamatos köszönet Gail Zappának, Joe Traversnek és Kurt Morgannek.
- További köszönet a hangtechnikusaimnak: Freddi Komanoff Miceli, Dorian Komanoff Bandy és Malachai Komanoff Bandy.
fordítás: Marosi Bálint - a munka a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt van.
