Kötelező olvasmány

- A hátsó sorból - Ruth on Roxy
- Zappa: Egy interjú - jó, 1973
- ROCK - és más négybetűsek 1968
- Road Tapes #2 - by Milán  << 
- Terry Bozzio & Borlai - videó
- Műszál Bob / Szomorú Jane
- Zappa idézetek - megmond.

Zappa Stream Radio

Creative Commons Licenc

Hozzászólások

Címkék

100%zappa (12) 1950-es (3) 1963 (2) 1964 (1) 1966 (3) 1967 (6) 1968 (3) 1970 (6) 1971 (3) 1972 (1) 1973 (1) 1974 (1) 1975 (3) 1977 (1) 1978 (4) 1981 (2) 1982 (2) 1983 (3) 1984 (3) 1985 (1) 1986 (3) 1987 (1) 1988 (1) 1989 (2) 1990 (4) 1991 (4) 1992 (2) 1993 (1) 1994 (4) 1995 (1) 1996 (1) 1997 (2) 1998 (1) 2000 (1) 2004 (2) 2005 (3) 2006 (10) 2007 (8) 2008 (2) 2009 (4) 200 motels (25) 2010 (20) 2011 (45) 2012 (19) 2012 újrakiadás (4) 2013 (31) 2014 (18) 2015 (13) 2016 (15) 2017 (1) 4xmix (3) 60as évek (20) 70es évek (37) 80as évek (24) 90es évek (4) aaafnraa (1) after crying (7) ahmet (12) ajánló (7) állat (10) Anaïs Mitchell (4) anekdota (43) animáció (14) audiofil (3) autogram (4) a zenéről (84) bakelit (14) baltimore (2) bármimás (1) betegség (7) bulvár (40) cd (21) cenzúra (13) dalfordítás (310) dezinfó (15) dili (71) díszkiadványok (8) diva zappa (6) dob (19) dramatika (31) dvd (6) dweezil (32) dzsessz (16) ed palermo (13) életrajz (20) english articles (15) étel ital (18) évforduló (33) e don quijote (6) film (27) főhajtás (28) fotó (11) francia (3) fülszöveg (40) FZ-kampány 2016 (2) fzDVD (6) fzfilm (13) fzfotók (46) fzinhungary (3) fzkarikatúra (24) FZkönyv (11) fzrajzok (7) fz 70 (34) fz dokumentumműsor (33) fz feldolgozás (195) gail zappa (25) gitár (5) gitárlemezek (4) gitárszólók (44) grammy díj (7) grande mothers (22) gyász (20) gyűjtőoldal (13) halloween (20) hamburger (3) hangmérnök (9) hangszer (3) hatások (26) hiperkarma (7) honlapfejlesztés (19) honlapok (20) hungarikumok (93) igazi fzkönyv (7) improvizáció (19) interjú (17) irodalom (5) joes sorozat (5) kábszer (12) kalóz (81) képregény (1) képzőművészet (19) kiadatlan (20) klasszikus zene (78) koncertvideók (20) konfliktus (15) könyv (36) kották (22) lemezipar (6) letöltések (70) magyarember (18) magyarzenész (73) magyar sajtó (46) mások zappáról (70) midi (4) moon zappa (10) nemzappa (79) nemzappadal (44) oktatás (4) online zene (199) orosz (2) párhuzam (36) pink floyd (73) politika (52) pop (5) popkult (95) posztumusz kiadványok (41) próba (5) promóanyagok (33) rádió (4) raktár (2) rejtvény (2) rendezvény (2) road tapes (3) rockzene (48) Roxy (8) sajátcikk (20) sajátinterjú (4) sajtó (32) sdb (43) sorlemezek (98) synclavier (16) syrius (3) szövegelés (42) tab (5) tánc (4) teljes koncertek (13) tervek (1) tévé (36) the band from utopia (7) turné60as évek (20) turné70 (3) turné70 71 (30) turné72 (13) turné73 (41) turné74 (19) turné75 (3) turné75 76 (16) turné76 77 (8) turné77 78 (11) turné78 79 (13) turné80 (19) turné81 82 (17) turné84 (15) turné88 (32) új kiadvány (28) utazás (3) válogatáslemez (3) vasfüggöny (18) véleményezés (68) ycdtosa (9) yellow shark (12) youtube (18) zappanale (15) zappa budapesten (12) zappa család (31) zappa day (2) zappa emlékzenekar (17) zappa family trust (19) zappa interjúk (88) zappa plays zappa (63) zappa szövegek (45) zenészinterjúk (74) zenésztársak (107) zz későbi cuccok (8) Címkefelhő

Road Tapes 2 - Milán lemezkritikája

2013.11.13. 13:15 mB

Zappa 1973 02 24.jpgA Road Tapes sorozat kevésbé polírozott, archaikusan sistergős koncertek kiadását ígérte korábban, a Zappa Család ígéreteivel azonban legalább annyira van tele a padlás, mint kiadatlan albumokkal a pince. Az első szalag, az 1968-as vancouveri koncert felvétele maximálisan hozta az ígért nívót, inkább egy hivatalos kalózkiadásnak tekinthető, kicsit bele is törődtem, hogy csak ilyen mélyszegény, épphogy leporolt koncertek fognak megjelenni, néhány értékelhető töltelékkel. Nem így lett.


- Road Tapes. Venue #2. Finlandia Hall, Helsinki; 23, 24 August 1973 -


Zappa Road Tapes Helsinki.jpgZappa az 1972-es év egy részét tolókocsiban volt kényszerű eltölteni, így fel sem merülhetett benne, hogy egy rock zenekar élén álljon színpadra. Nem csak ennek köszönhetően született meg a Petit és a Grand Wazoo zenekar, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ezek a kisebb valamint nagyobb hangszerparkot felölelő együttesek kamarazenei környezetbe öltöztetve adtak hangot a tiszteletlen kísérletezésnek és a hangjegyek között feszülő botránynak, ennyi zenész rendszeres fizetése, valamint az egyéb logisztikai nehézségek azonban lehetetlenné tették, hogy ne csak alkalomszerűen összeálló formációkról legyen szó. Zappa zenekarainak alakulása mindig véletlen, helyesebben szólva alkalomszerű volt, ami igazán érdekes, hogy a zenészekkel együtt a repertoár is hajlamos volt alapvetően megváltozni, de igaz ez a korábbi programból átemelt dalokra is. Zappa a zenéjét mindig az adott zenészek képességeihez és attribútumaihoz mérten alakította ki. ’73 elején a végtelenül bonyolult zenét kotta nélkül is hibátlanul eljátszó, ugyanakkor lehengerlően spontán zenészek, rock zenekarhoz mérten nagy, kamarabandának apró csapata állt fel. Ami a hivatalos kiadásokat illeti a működésük idáig tulajdonképpen a homályba veszett, ezért is tekintettem erre a felállásra mindig is valamifajta átmenetként, ami megelőlegezte a már Napoleon Murphy Brock frontemberrel kiegészült ugyanakkor a fúvósoktól és Jean Luc Ponty hegedűjétől megfosztott, végtelenül feszesen és bármit dupla sebességgel eljátszó zenekart, amely sokban hasonlítható – a hangulati idiotizmust tekintve – az 1970/71-ben létező Flo & Eddie féle vaudeville ökörködéshez.

Ez a hivatalos kiadás kellett ahhoz, hogy az agyamban rendet téve a maga önállóságában és zsenialitásában lássam ezt a bandát, a kép így már messze túlmutat azon a megkapó kialakulatlanságon, amit korábban képzeltem. A Piquantique című kalózlemez ugyan keverőpultos felvétel és az Ausztrál turnéról a hallgatók közé keveredett tökéletes bootleg hangzása is rendben van, mégsem tudtak igazán rávilágítani arra a potenciálra, ami ebben a zenekarban megvolt. A nóták egy része a sallangoktól megfosztva jutott át ’74-be és pontosan ezek a sallangok azok, amik kezdetben tétovaságnak, kialakulatlanságnak tűntek, ebbe belejátszott még az időnként óvatosnak tűnő tempó is. Ez a lárvaállapotban létező őrület, a határok kitágítását megelőző óvatos kötéltánc számomra a legkülönlegesebb dolgok egyike, akkor pedig főleg, ha a végén kiderül, hogy valójában nem is erről van szó, ez csak egy korai benyomás, a metamorfózist pedig az ismerkedés aktusa hozza magával. A ’73-as zenekar a kicentizett profizmus és a spontaneitás egy nagyon furcsa találkozása volt, bonyolult hangszereléssel, telt fúvósokkal és olyan egyirányúsággal, ami ilyen mértékben nem feltétlenül volt jellemző Zappa zenekaraira, ráadásul van itt még néhány érdekes dolog, amikre pontosan ez a kiadvány mutat rá.

A Piquantique valamint a koncert a vizuális megvalósulását bemutató Opopoppa Special című tv felvétel augusztus 21.én készült, kettő illetve három nappal a Helsinki kiruccanást bemutató album  előtt. Főleg a dobhangzás szenvedte meg, hogy egy szabadtéri felvételről van szó, a program sokban egyezik, viszont van Cosmik Debris, ami ezen a két cd-n nincs, én pedig ritkán örülök ennyire egy nóta hiányának. Kevésbé lendületes, ihletett, de az igazság az, hogy ez az ürességtől kongó dobhangzás bármit képes tönkrevágni. A Road Tapes második szalagja összesen három koncertről válogat, amelyek minden bizonnyal rövidebbek voltak egyenként, mint ennek a két cd-nek a játékideje (közel 2 és fél óra), viszont ez így nagyon egy koncertnek hangzik. Tulajdonképpen csodálkozom is, hogy voltak képesek ennyire egységes regiszteren tartani ezt a higgadt, bármit őrületes lazasággal odavágó hangulatot.

A koncert (innentől ez egy koncert, nem három) elején Zappa nem csak a zenészeket, hanem a hangszereket is bemutatja, ezen a ponton pedig minden kétségem elszáll. Csodálatosan vannak behangolva a dobok, mindegyik más árnyalattal szólal meg, élő, lélegzik az egész. Tom Fowler basszusának nagy rajongója vagyok, úgy tud együtt létezni a zenével, hogy közben egy kis meditatív egység szerepét is eljátssza, itt pedig minden hangját szépen hallani, érezni lehet. A többi hangszerről ugyanezt lehet elmondani, az arányok jól el vannak találva, mert mindenki a maga helyén szól, pedig ez egy négysávos keverővel készült felvétel, ami akarva akaratlanul is magával kéne, hogy hozza valamelyik hangszer hegemóniáját, de itt ez egy pillanatra sem hallatszik.

A két lemez mentén nagyon szépen kettéoszlik az album. Az Eric Dolphy Memorial Barbecue gyönyörű intonációval vezet a koncert első felébe, ahol az egyes nóták nem választódnak el élesen, sokkal inkább tekinthetők egységekként egy rendhagyó zenei ívben. Nagyon rokon értelmű hangulatot hordoznak, amiből nem lóg ki az egyébként szónikus verfremdungseffekt-ként  is betudható Penguin In Bondage és a Montana sem. Az egész tulajdonképpen a Dog/Meat-re van kihegyezve, amely számomra Az emblematikus Zappa kettős, ez az olvasat pedig ha nem is hibátlan, de minimum (!) hiánytalan. A hibátlanság címtől pedig egyedül a RDNZL létezése fosztja meg, az ugyanis még egy ilyen egységesen zseniális műsorból is képes kiemelkedni. Az egész album keresztmetszete ez a hat perc, minden benne van, amiért valóban megkülönböztetett figyelmet érdemel ez a felállás. A nóta egy elképesztően cirkalmas, csak Zappára jellemző dallammal nyit, majd Jean Luc Ponty egy rettentő prelúdium álcáját felöltve ágyaz meg Zappa szólójának, Ralph Humphrey pedig a legpofátlanabb lazasággal teszi alá ezt a totál zsuga ritmust. Az egymásra mászó áttűnés hegyeket követően George Duke vegytisztán a hetvenes években fogant fúziós jazzt pakol a dalra, Tom Fowler mániákusságba hajló basszustépése közben, aztán visszatér a főtéma.

Ezzel pedig fel is vázoltam azokat a pontokat, melyek ezt a felállást számomra igazán különlegessé teszik. Ralph Humphrey nekem valahogy elfelejtődött, nem volt több mint a dobos Chester Thompson előtt, illetve a Roxy-n ugye mellette. Humphrey alapvetően egy stúdiózenész, az A-Team mentalitás nagyon jó példája, Zappán kívül egyedül az egyébként fantasztikus, előbb modális jazzben utazó majd onnan a fúziós irányába kalandozó trombitás és dobos (fura, tudom) Don Ellis zenekarában játszott. Elképesztően művelt zenész, aki úgy tud illeszkedni, ahogy a Zappa dobosok közül kevesen. Igazi stílus esztrád, amit csinál, az antennái hibátlanul működnek, viszont a jazzes lüktetés folyton, kérlelhetetlenül visszatér nála, helyenként pedig ez az előagy stimulánsoktól megfosztott Sly Stone/James Brown feeling – tökéletes példa erre a Penguin In Bondage. A jazz vonalra egyértelműen ráerősít George Duke és Jean Luc Ponty jelenléte, akik ráadásul nem a másodvonalból jöttek, a kreativitásukat pedig nem rendelik alá a koncert utáni hölgytársaságnak, persze Ponty is szereti a bugyinedvesítő akkordokat, de nem ezen van az egyedüli hangsúlyt. Nagyon jól szól, még annál is jobban, ahogy együtt él a fúvósszólammal, az meg komolyan mindennek a teteje. Jazz zenész.

http://www.igelity.de/fzmaps/img/show/pub/show_00133/pic_002.jpg

Frank Zappa szólóiról ezer szó esett már és fog is még. A hetvenes években a képességei sokkal inkább egy tehetséges blues gitárosra utaltak, aki azonban kétségbeesetten próbál meg kibújni ebből a skatulyából, ez a kétségbeesettség viszont gyakran hoz ki belőle olyan dolgokat, amik már a békés élvezhetőség határát súrolják és hajlamosak próbára tenni a hallgató türelmét. Zabolátlan ötletelés, anélkül, hogy igazán rá tudna találni arra a gondolati vezérfonalra, amelynek ugyan tisztában van a létezésével, azonban a kissé még kötött ritmuskíséret és túlzott ambíció megakadályozzák ebben. Ezen a koncerten más a helyzet. Hirtelen nem is tudnék az életműből más példát felhozni, ahol Zappa gitárszólói ennyire együtt léteznének a zenei összképpel. A kísérőzenekar végtelen higgadtsága és profizmusa az, aminek szerintem ez köszönhető, mindenesetre fel tudom idézni a szólókat és mindegyik valahogy elválaszthatatlan része az adott dalnak. A RDNZL őrült funk hullámzása itt is kiemelkedik, de egyetlen esetet sem tudnék idecitálni, ahol elveszne valamilyen ötletben.

Az első lemez lezárása a Dupree’s Paradise, amitől mindig félek, mert hajlamos George Duke ökörködésébe átmenni az egész. Itt 26 perc feszesség van. Az elején néha úgy szól az a billentyű, mintha Jimi Hendrix játszana rajta, aztán nem sokkal azelőtt, hogy tényleg felütné a fejét az ötlettelenség/csak vizuálisan élvezhető hülyéskedés a hangokkal, az egész szépen átmegy a Po Jama People korai változatába, egy totál kábító blues-ba, arra szépen rágyorsítanak – máris jazzül hangzik - és jön a dal főtémája. Fowler basszusa maga a hetvenes évek, ahogy a felette vonuló dallam is. Jazzelnek megint, a cd-t záró zenei bohóckodás pedig egyrészt tartalmaz egy nagyon jó Zappa szólót – blues -, mellesleg diszkréten rávilágít a koncert második felében megjelenő titkos vágyra: a zenekar találni akar egy slágert. A módszer meglehetősen fura, ugyanis a sláger megtalálásának érdekében fogják és eljátszanak néhány ördögi bonyolultságú szerzeményt, a vélt vagy valós célt pedig végül a Farther O’Blivionnak becézett Be-Bop Tango szégyellnivalóan nehezen eljátszható záró momentumában érik el, mert elérik, vállvonogatásnak, lesajnáló pisszegésnek itt már helye nincs, aki eddig nem ment haza vagy nem lőtte ki a cd-t, annak mostanra hülyeség és boldogság keveréke folyik az ereiben. Mindenre ráadás pedig a Brown Shoes Don’t Make It, amiben azok is énekelnek, akik eddig befogták a szájukat, mellesleg félvállról, csukott szemmel, csuklóból darálják a dalt.

Több nótára nem térek ki  - pedig lehetne – talán megteszi a többi véleményező, mindenesetre ez az album tényleg nagyon kellett már, nem csak azért mert egy prezentálatlan felállást mutat be, hanem mert ilyen tápanyag-dús kiadvány ritka, még Frank Zappától is. Biztos vannak hiányzó nóták, legyenek is, egy dolgot azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni: az egész album szerkesztése így tökéletes, ahogy van, ez pedig egy ilyen hosszú cuccnál igazi teljesítmény. Biztos van olyan nóta, amit az ember szívesen hallott volna, azonban olyan nincs, ami ne lenne itt jó helyen, én egyet sem tudnék mondani.

Hats off!

6 komment

Címkék: véleményezés turné73

A bejegyzés trackback címe:

http://frankzappa.blog.hu/api/trackback/id/tr445630315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2013.11.15. 08:33:09

A hangminőség nagy ajándék ezen a lemezen - nem mintha önmagában álló érték volna, hanem mert gyönyörűen megmutatja ami a színpadon történik / elhangzik: s mint ilyen, egészen gyönyörű a hegedő és a basszusklarinét közeli, de mégis különböző tónusa, a dobok fürgén pergő dallamkísérete, illetve egyáltalán: a csodálatos együttjátékban is remekül kivilágló egyéni szólamok sora.

Az Exercise 4 / Dog/Meat köteg etalon-váltpzata azért nekem továbbra is a Sydney:

frankzappa.blog.hu/2011/09/07/sydney_1973_junius_24

Hajlok arra hoyg talán a hangfelvétel hiányosságai miatt más a hangszerek egyensúlya, furcsa módon így tűnik kereknek, egésznek; különösen a Dog Breath gitár indítása (jelenlévő, de kevésbé erős,kevésbé "fékező" dobokkal): ez itt lendületesebb, talán gyorsabb is, mintha az egész kezdése is finomabb, érzékenyebb lenne.

Az új lemez szépsége az is, hogy (szintén a hangminőségnek hála) a különbözőség nem minőségi különbség, hanem változat, olvasati lehetőség, variáció.

Rátosi Milán · http://benwayrecords.blog.hu/ 2013.11.15. 16:19:31

@mB: Nagyon szépen, érzékenyen nyitják a darabokat (az Exercise 4-Uncle Meat által skatulyába zárt négyesre gondolok), mindkét esetben, sőt mindhárom esetben, ugyanis itt van ez az arlingtoni buli, legalább Sydney hangminőségű felvétele is. Viszont a hangzás miatt Helsinkire szavazok. A hangzás önmagában persze nem érték, az értéket az jelenti, hogy a tisztán elkülönülő, önmaguk karakterét is megszólaltató hangszereket...jobb hallgatni, na. Ruth Underwood nem szólt még ilyen szépen, már ezért megérte kiadni ezt az albumot! A fent jelzett darabban csodálatos a kettősük Zappával, az ütősök úgy szólnak egymás felett, hogy közben azokon a réseken is átfolynak, amiket a másik hagy. Folyékony ez a változat. Összeszorított szemöldökkel hallgatva azért vannak hiányosságok (Ian Underwood pl.), de azokra egyrészt szándékosan nem tértem ki, másrészt tényleg nem számítanak. Kíváncsi vagyok mit fogok gondolni mondjuk néhány hónap múlva erről az albumról. Ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy ebből a kiadványból, mint lehetőségből tényleg sikerült a maximumot kihozni. Persze persze, kevés verbális ökörködés, nagyon sok bonyolult zene, telt fúvósok, Dallamok - engem ezekkel kilóra meg lehet venni.
Egy dolog nem jött be: a lemez hatására elkezdtem hallgatni/újrafelfedezni a Petit Wazoo egyetlen kiadványát (Imaginary Diseases) és továbbra sem tetszik. Mondjuk ki - nem utolsósorban a totál lapos hangzás miatt.

Rátosi Milán · http://benwayrecords.blog.hu/ 2013.11.15. 19:37:08

A farther exaltations kategória indulói között pedig nem említettem a Big Swiftyt, ahol a nyitódallamot Tom Fowler olyan ravasz módon követi le, amit én még Scot Thunes-tól sem hallottam. Viszont erre figyelni fogok innentől, úgyhogy lehet még hallani fogom.

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2013.11.17. 09:43:41

@Rátosi Milán: hasonlókat írnak másik emberek:

Tom Fowler's bass playing really stands out on this release. Great tone and fantastic playing. During the groove /guitar solo sections of RDNZL, Montana and Big Swifty he is absolutely locked in with George and Chester. I don't think he gets enough credit.
...
Right on... I was just about to mention Tom's playing after just listening to Big Swifty for the first time. THAT - is a mother of a track. Yes... that guitar solo is raging. So badass.

www.zappa.com/messageboard/viewtopic.php?p=605165#p605165

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2017.03.02. 09:15:19

"Muszáj leírnom, hogy az RDNZL legelejétől valamiért bevillant egy kép Jockey Ewingról, ahogy egy sikeres bosszúálló üzletkötés után hatalmas vigyorral az arcán emeli poharát. Ettől a képtől nem szabadultam. Talán ennek van valami kihatása."

hát ezért érdemes építészhallgatóknak Zappát megmutatni. 10 pont.

Rátosi Milán · http://benwayrecords.blog.hu/ 2017.03.04. 10:12:11

@mB: Igen!

Gyakori vendég ez az album nálam. Több, mint három év után sem lehet megunni és még mindig átrendeződnek az album fókuszpontjai: az utolsó elővételkor épp az Echidna's Arf-Don't You Ever Wash That Thing? volt aktuálisan fülkápráztató.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu