Derék kőművesek
- a Keep Floyding Falazása a Városligetben
Egy kiváló koncertélménnyel lett gazdagabb aki tegnap a Városligetben megnézte-hallgatta a Keep Floyding műsorát. Az apropó adott: egy kis bemelegítés az augusztus 25-ei nagy koncert előtt - ami nem kis kockázatvállalást, bátorságot is mutat: teljes egészében bemutatni egy klasszikus darabot amit pár hét múlva teljes pompájában (vélhetőleg) tökéletes zenei- és látványvilággal kaphatunk meg magától a szerzőtől...
Ha a vállalkozás a zenészek részéről bátor és talán kockázatos volt, a közönség számára a dolog már viszont "csak" a zsigeri élmény, a másfél órás zene-kaland, izgalmas és személyes utazás. Kiváló ez a zenekar, és az eddigi koncertek alapján talán ez a műsor állt nekik legjobban, ebben tudták megmutatni legszínesebb önmagukat, s ezáltal ez a műsoruk élt és szólalt meg leginkább. Aki látta őket korábban, tudja hogy ez nem a többi koncertet minősíti le, hanem a tegnapi estét emeli magasba.
A koncert nagyon egyszerűen, tárgyilagosan kezdődött: a halk bevezető dallamok közben a zenészek felsétáltak a színpadra, és se szó se beszéd belecsaptak az In The Flesh-be. Kiváló kezdése a darabnak - és kiváló, megragadó indítása a koncertnek: a csapat erőssége már itt, az első számban megmutatkozott: pontosság, együttlélegzés, a basszus kemény alapja, a két (mindkét) gitár ereje, határozott "hangfogása", a billentyűk erős szövésű hangszőnyege, na és mindennek az alapja a kemény, precíz, könyörtelen dob. Az szólalt meg kiválóan rögtön a nyitásnál s aztán később tartott is ki az egész előadáson, ami a Pink Floyd koncertek sajátja is volt, és amit remekül adott vissza az együttes: a dalok zenei szépsége mellett meg tudott szólalni az az elemi erő, az a zsigeri indulat, az a képzeletbeli zenei ösztönlény, ami nélkül a koncert csak szépen eljátszott dalok sora lenne.
Az erő mellett élmény volt a dolog zenei színessége is: nem emlékszem hogy korábbi koncerteken ilyen gazdagon használták volna az emberi hangot: majdnem mindenki énekelt, az egyes szólamok hol soronként vándoroltak emberről emberre, hol együtt szóltak és erősítették a hangmasszát, hol egyvalakinél maradtak hosszabb ideig, hogy aztán más vegye át a következő dalt.
Külön élmény volt a Tárgyalás rész, ahol - a hangszerelés miatt - felvett anyag adta a zenei hátteret, erre énekeltek a zenészek (ismét majdnem mindenki), és varázsoltak egy kis színházat a koncert végére. Ha hiányról beszámolhatok, az talán ezen a drámai ponton a szituáció nem igazán teljes kijátszása: a remek előkészítés, a fenti kis "színház" felvezetése után a Fal csak hanggal jelzett leomlása túl halknak, így kevésnek, erőtlennek tűnt.
A korlátokból fakadóan az eredeti darab látványvilágából szinte semmi nem jelent (mert nem jelenhetett) meg, a koncert mégsem volt csonka, a közönség nem fél-élménnyel távozott: részint elég erősnek bizonyult maga a zene, részint jó érzékkel megtalált apró, jelzésszerű gesztusok jelezték hogy hol is tartunk a dramaturgiában. Egy meglepő "programváltozás" volt: a második részben a Vera Lynn és a Bring The Boys Back Home helyett a Final Cut két dala jelent meg (Southampton Dock, Final Cut), ami a meglepetésével részint felrázta, kizökkentette a közönséget, részint nagyon is illett a programba (később Tóth Attilával beszélgetve kiderült, hogy a változtatásnak főleg praktikus okai voltak, de izgalmas, jó döntésnek gondolom).
Nagyon jó hír hogy a darabot a Keep Floyding az ősszel még (legalább) egyszer műsorra tűzi, várhatóan a MOM művházban, ami minden szempontból kedvezőbb helyszín lesz a mostaninál, hiszen kiváló koncert ide vagy oda, a csendesebb daloknál a sörissza közönség (nem is annyira halk...) csevegése bizony kissé kedvezőtlenül színezte át a finom hangfüggönyöket. Ha ezek mellett is maradéktalan volt az élmény, milyen lesz majd közel ideális, "kőszínházas" környezetben...
(Saját és a neten talált fotók felhasználásával - Mernyó Ferenc és Takács Tamás.)
