A Planetzappa 2001-es hosszú interjúja a basszusgitár-titánnal.

Pontosabban annak pár részlete, önkényesen válogatva - érdekes és elgondolkodtató a vége, bár nagyjából összecseng Thunes másik itteni interjújával...

Megérte vagy sem?

Miből élsz most?

Egy nagyon kis szoftver-cégnél dolgozom Észak Kaliforniában, úgy 10 mérföldre a lakásomtól. Februárban volt 4 éve hogy itt vagyok, három pozícióban is dolgoztam: Technical Support, Tech Writer, és most Web Monkey. Én tartom karban a cég honlapjait és próbálok annyit tanulni amennyit lehet ebben a bizonytalan számítógépiparban.

Dolgozol-e bármilyen zenei munkán most, illetve van-e bármilyen zenei terved a jövőre nézve?

Nem és nincs.

Van-e olyan kedvenc basszusgitárosod, aki hatott a játékodra?

John Paul Jones a Led Zeppelinből tanított a dallam és a szolíd basszusjáték keverésére. Chris Squire tanította meg, hogy a jó/érdekes hangszín sokféle formát ölthet. Jaco tanította meg, hogy szabad „túl sok” hangot játszani. Jean Jacques Burnel tanította meg, hogy jobb akár keménynek is lenni és hűnek lenni magunkhoz, és nem feltétlenül kielégíteni a tömegeket. A Fender P-Bass sok hibát eltakarhat, de kierősíthet másikakat. Stanley Clarketól tanultam, hogy nem szabad túl sok hangot játszani. Graham Maby tanította meg, hogy az ember lehet jó fej és egyben remek basszusgitáros is.

Mikor kerültél először kapcsolatba Frank zenéjével?

A bátyám és a barátai hallgatták sokat 1972-ben. Az első találkozás a Freak Out! volt és a We're Only In It For The Money. A WOIIFTM volt életem harmadik lemeze – 13 éves voltam.

Szerintünk tényleg te vagy Frank egyik legjobb basszusgitárosa, a The Best Band You Never Heard In Your Life és a Make A Jazz Noise Here lemezeken elképesztő basszusszólamokat játszol!

Hát, lehet hogy én voltam az egyik legjobb basszusgitárosa. Bár, a legjobb inkább Tom Fowler hangszínének, Patrick O'Hearn technikájának, stílusának, ízlésének és dallamorientáltságának, és végül Artie technikai tökéletességének az elegye lenne. Másrészről pedig azt gondolom, hogy FZ a vele töltött időszakban korábban elképzelhetetlen szabadságot biztosított nekem, így aztán nehéz elképzelni hogy mi is történt volna ha más zenészei is megkapták volna ezt. Ezzel együtt tényleg azt gondolom hogy a hangjaim a helyükön voltak. Hogy a dallamválasztásaim korrektek voltak, hogy ma is úgy csinálnám. Hiszem hogy a zenei hozzájárulásaim helyesek voltak, hogy jó zenét eredményeztek és valódi zeneként hallgathatóak. Azt is hiszem, hogy volt sok mellényúlásom is FZ-nél, ezeket jó lett volna máshogy csinálni. De hát akkor még fiatal voltam és bohó, mondjuk egy szintig még most is az vagyok. Szívesen visszamennék hogy néhány hibás hangot kijavítsak. De persze nagyon-nagyon szeretem ami azokon az albumokon van, büszke vagyok a munkámra.

Van kedvenc Zappa-számod?

Már nincs. Vagyis túl sok van. A 88-as turnén a Cruising for Burgers lett a kedvencem, de hogy hallgatni mit szeretek – talán a 200 Motels fináléja.

Van olyan kérdés amit nem kérdezett még meg senki, viszont szívesen megválaszolnád?

Lehet hogy van. De valójában igen, van: hiba volt-e Frank Zappával dolgozni ahelyett hogy San Franciscóban maradtam volna azzal hogy megpróbálok bekerülni a Konzervatórium karmester osztályára, s ott zeneszerzés órákat vegyek David Sheinfeldtől és a bátyámmal, Derekkel játsszak? Igen. A mostani életemnek nagyon kevés köze van a korábbi zenei előéletemhez. Anélkül hogy túl mélyen belemennék, a feleségemet sem a zenei világból ismerem. Nagyon szép karrierem lett volna zenetanárként valahol, vagy zongoristaként egy zongoratrióban. Most van egy jó basszusgitárom, ezen szívesen játszom, meg van egypár basszuserősítőm ami egyébként nem lenne. De simán lecserélném mindezt egy normál klasszikus fellépésért.

Ami az FZ-vel való játékból megmaradt, az a professzionális zene és a legtöbb rockzenész utálata. Nem igazán tudom értékelni, hogy a professzionális karrierem nagy részét engem semmibe vevő idióták között töltöttem. Valami normális koncert után szépen hazajöhetnék a szeretett családomhoz. A ROCKban hónapokig távol kell hogy legyek a szeretteimtől, és olyanokkal kell együtt lennem, akikkel amúgy cseppet sem akarnék (turnémenedzserek, pakolóemberek, pólóárusok, kamionsofőrök – ez utóbbiakkal mondjuk rendszerint SOKKAL jobb együtt lógni mint a „normál” rock-világ tagjaival).

FZ egyik szervezője mondta, hogy bármelyik zenészét könnyebb pótolni, mint a pakolóembereket. Ha olyan alakokkal kell együtt töltenem az időmet, akik szarnak rám miközben egészen lehetetlen dolgokat kell eljátszanom, közben próbálom megtartani az önbecsülésem, a többi tag meg szarakodik velem? NEM ÉRI MEG!