A ’88as turné bővelkedik az ellentmondásokban, olyannyira, hogy könyv is született róla, ami nagyon jól megmutatja az emlékek hamiskás mivoltát, hogy egyetlen történetet hány változatban lehet elmesélni. A zenében viszont nincsenek ellentmondások. Zappa szeretett a színpadon lenni, talán magának is tartozott még annyival, hogy összehozza ezt a bandát: egy bármit, bárhogyan eljátszani képes zenekart. A turnéról megjelent három album közül ezt hallgatom legkevésbé, de ennek mindössze annyi oka van, hogy a program nehezen áll össze, van sok rövid nóta: ajándék ökörségek a közönségnek. Olyan számot viszont nem tudnék mondani, amiben ne lennének zeneileg érdekes csavarok, momentumok. A profizmus itt abszolút csúcsra van járatva, emellett az anyag átment a Zappa szűrőn is, a zeneiség így garantálva van. Kíváncsi lennék, hogy nézett volna ki a folytatás.
A kezdő Heavy Duty Judy még nem teljes értékű téma, de Thunes már itt hajlamos elkalandozni ide meg oda. Ha dobokon Colaiuta volt, aki egyszerre tudta biztosítani a ritmikai feszültséget ráadásul túlnőve a zenekart, csak Zappáéhoz mérhető, önálló kompozíciókat felépíteni, akkor Scott Thunes hasonlóképp működött basszuson. Ő és Chad Wackerman nagyon profi zenészek, akik ekkor már vagy hat éve játszanak együtt, még sincsenek egy hullámhosszon. Wackerman játéka egyszerűen tökéletes, nagyon feszes, pontos, de nem rugaszkodik el, nem vállalja a veszélyt. Thunes pedig folyamatosan keresi a saját és hangszerének határait, figyel Wackermanre, figyel Zappára, figyel arra, hogy a zene egyben legyen. Gyakorlatilag borítékolható volt, hogy ez a társulat felbomlik. A zenészeknek könnyű volt elfogadni, hogy Zappa irányít, de, hogy egy másik ego is láthatólag föléjük nőjön, már sok volt.
Van egy kaszkadőr gitárosunk is Mike Keneally személyében. Ha nagyon cinikus akarnék lenni azt mondanám, hogy leginkább léggitáron játszik ezen a lemezen, ráadásul legalább olyan rosszul énekel, ahogy azt Denny Valley tette, viszont sok vizet nem zavar. Szeretjük, mert egy csupa szív figura, kár, hogy a mosolya nem hallatszik. Abbahagytam.
Az első cd-n vannak vokális nóták dögivel, mindig úgy voltam vele, hogy ha leheletnyivel visszavesznek a tempókból még jobban szólalhatnának meg, kapnának valami igazán hisztérikus felhangot, persze így is rendben vannak. A Zomby Woof viszont az első lemez egyik headliner nótája. Profizmus. A Florentine Pogen nekem izzadtságszagúnak tűnik, ehhez a nótához Napoleon kellett, annak idején. Az Andyben folyton Colaiuta, Buffalos agymenése jut eszembe, így figyelem Wackermant, aki nem kalandozik el, ellenben nagyon szigorúan hozza a kötelezőt. Őt is élvezet hallgatni természetesen. A végén még Keneally is feltűnik néhány pillanatra, Willis és Martin hangja meg illeszkedik. Az első lemezről feltétlenül kiemelendő még az Inca Roads „jöhet bármi, eljátsszuk” verziója, a Zoot Allures meg mindig kiemelendő. A második cd első fele sok apró mozaik: Hendrix, Cream, miegymás, a második fele azért harapósabb, leginkább a Torture Never Stops.
Zappa gitárszólói egytől egyig briliánsak, az imént említett Torture Never Stops viszont számomra messze kiemelkedik. Komótosan építkezik, nem hallgat el semmit, csak oda kell figyelni. Minden pillanatban dallamok születnek és tűnnek tova, mindez jó nyolc percen keresztül, a teljes koncentráltság állapotában. Thunes meg folyton eltávolodik a dobtól, ötletelget, majd visszatalál. Gyakorlatilag bármelyik szólóról elmondhatóak a fentiek, a ’88as megszólalása Zappának nálam amúgy is a kedvencek közé tartozik. Beszélhetnék még holnap utánig erről az albumról, mindenesetre, ki lehetne valami anyagot erről a turnéról, lehetőleg olyat, amelyiken szerepel a Pound For a Brown, a Bolero meg lemarad, mert engem nagyon bánt ez a változat. A világegyetem egyetlen tökéletes zene darabja rendkívül tempó érzékeny, ebben az olvasatban minden tartalom kiveszik belőle. Legalábbis számomra. Tényleg befogtam.

@Rátosi Milán: "ezt hallgatom legkevésbé, de ennek mindössze annyi oka van, hogy a program nehezen áll össze" - bennem is valami ilyesmi fogalmazódik meg, ugyancsak hasonló végkicsengésekkel:

Különös ennek a lemeznek a hm, „befogadástörténete” nálam: viszonylag ritkán hallgatom, más 88-as felvételeknél rádöbbenek mondjuk Scott Thunes fantasztikusságára, a szólók szépségére, aztán kíváncsivá lévén ezt mégis meghallgatva vár a boldog ráismerés gyönyöre: „hiszen itt is!...” Nagyon szép zene, nagyon egyben levő csapat, kiváló vokáltúra.

Ami miatt talán kicsit kimódoltnak érzem, az a dalsorrend, a végig homogén intenzitás (és na ja: persze minőség), amit a 88-as kalózkoncerteknél nem szoktam érezni: ott mintha lenne íve, felépítése, irány a dolgoknak. Itt nekem különösen kakukktojás a Sofa rácsippentése az első lemez végére.
Illetve megakasztja a figyelmemet még az „őrületek” közül a Brother A. West vagy az Eric Dolphy. Nem tudom... valahogy olyan a lemez szerkezete, hogy a róla megmaradó kép inkább egy dalcsokor vagy számgyűjtemény, semmint tudatosan (és jól) felépített koncert vagy lemez.

De ezek inkább valami miatti megrögződések – a lemezt a lejátszóba betéve az hamar magával ragad, hangszerelésestül, szólóstul, bolondozásostul. Nekem a „régi” változat van meg a feketébe hajló borítóval s így a Boleróval, amit én erőst lájkolok.