Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Kötelező olvasmány

- Zappa: Egy interjú - jó, 1973
- ROCK - és más négybetűsek 1968
- Road Tapes #2 - by Milán  << 
- Token of His Extreme - hallga
- Terry Bozzio & Borlai - videó
- Műszál Bob / Szomorú Jane
- Zappa idézetek - megmond.


mindened nekem adod
a nevem ugye tudod?
a tévédből a szenny:
én a Genny vagyok!


1988 jún 9., Genova

A legutolsó koncert. És bitang jó - valami furcsa visszhanggal, terességgel. Hallgatás!

Creative Commons Licenc

Hozzászólások

Címkék

100%zappa (12) 1963 (1) 1964 (1) 1966 (1) 1967 (4) 1968 (1) 1970 (5) 1971 (1) 1975 (3) 1977 (1) 1978 (2) 1981 (1) 1982 (2) 1983 (2) 1984 (1) 1985 (1) 1986 (3) 1987 (1) 1989 (2) 1990 (3) 1991 (4) 1992 (2) 1993 (1) 1994 (4) 1995 (1) 1996 (1) 1997 (1) 2000 (1) 2004 (2) 2005 (3) 2006 (8) 2007 (8) 2008 (2) 2009 (4) 200 motels (21) 2010 (20) 2011 (46) 2012 (19) 2012 újrakiadás (4) 2013 (31) 2014 (8) 4xmix (3) 60as évek (19) 70es évek (38) 80as évek (23) 90es évek (3) after crying (7) ahmet (10) ajánló (6) anekdota (41) animáció (11) audiofil (3) autogram (4) a zenéről (69) bakelit (12) baltimore (2) bármimás (1) betegség (7) bulvár (27) cd (18) cenzúra (12) dalfordítás (305) dezinfó (12) dili (61) díszkiadványok (6) diva zappa (5) dramatika (30) dvd (4) dweezil (27) dzsessz (15) ed palermo (12) életrajz (17) english articles (15) étel ital (4) évforduló (31) e don quijote (6) film (23) főhajtás (23) fotó (9) francia (2) fülszöveg (36) fzDVD (6) fzfilm (12) fzfotók (38) fzinhungary (3) fzkarikatúra (23) FZkönyv (11) fzrajzok (4) fz 70 (33) fz dokumentumműsor (28) fz feldolgozás (164) gail zappa (19) gitár (5) gitárlemezek (4) gitárszólók (27) grammy díj (7) grande mothers (21) gyász (16) gyűjtőoldal (12) halloween (16) hamburger (3) hangmérnök (9) hangszer (3) hatások (25) honlapfejlesztés (17) honlapok (18) hungarikumok (82) igazi fzkönyv (5) improvizáció (14) interjú (14) irodalom (5) joes sorozat (5) kábszer (12) kalóz (71) képregény (1) képzőművészet (19) kiadatlan (17) klasszikus zene (61) koncertvideók (19) konfliktus (14) könyv (28) kották (17) lemezipar (6) letöltések (70) magyarember (15) magyarzenész (60) magyar sajtó (41) mások zappáról (66) midi (3) moon zappa (10) nemzappa (72) nemzappadal (39) oktatás (4) online zene (174) orosz (2) párhuzam (30) pink floyd (69) politika (47) pop (4) popkult (90) posztumusz kiadványok (34) próba (5) promóanyagok (27) rádió (2) raktár (2) rejtvény (2) rendezvény (2) road tapes (2) rockzene (46) sajátcikk (15) sajátinterjú (4) sajtó (26) sdb (35) sorlemezek (92) synclavier (14) syrius (3) szövegelés (42) tab (5) tánc (4) teljes koncertek (10) tervek (1) tévé (31) the band from utopia (7) turné60as évek (20) turné70 (3) turné70 71 (26) turné72 (10) turné73 (32) turné74 (17) turné75 (3) turné75 76 (14) turné76 77 (7) turné77 78 (11) turné78 79 (10) turné80 (16) turné81 82 (14) turné84 (11) turné88 (31) új kiadvány (19) utazás (3) válogatáslemez (3) vasfüggöny (15) véleményezés (58) ycdtosa (8) yellow shark (11) youtube (22) zappanale (12) zappa budapesten (12) zappa család (22) zappa day (2) zappa emlékzenekar (14) zappa family trust (12) zappa interjúk (74) zappa plays zappa (58) zappa szövegek (42) zenészinterjúk (69) zenésztársak (92) zz későbi cuccok (9) Címkefelhő

Jazz From Hell

2010.10.01. 00:20 mB

A Jazz from Hell Frank Zappa 1986-ban megjelent instrumentális albuma. A "St. Etienne" című gitárszóló kivételével a lemez minden darabja Synclavier-rel készült.

Grammy-díj, 1988: "Legjobb rockzenei intrumentális előadás" kategória (Best Rock Instrumental Performance - Grammy.com)

[1986. november 25. | Frank Zappa, Barking Pumpkin, ST-74205 | >>Information INK | nr. 47.]


A lemez számai:FZkovetkezo.jpgFZelozo.jpg

  1. Night School - 4:50
  2. The Beltway Bandits - 3:26
  3. While You Were Art II - 7:18
  4. Jazz From Hell - 3:00
  5. G-Spot Tornado - 3:17
  6. Damp Ankles - 3:45
  7. St. Etienne - 6:26
  8. Massaggio Galore - 2:31

Megjegyzések:

A Billboard-ban volt egy cikk tavaly az egyik több mint 100 üzletből álló láncról, amelyik nem volt hajlandó az anyagaimmal foglalkozni. Többek között arra hivatkoztak, hogy nagyon durva az albumok szövege - ezért nem forgalmazták például a Jazz From Hell-t, ami ugye egy instrumentális lemez. Mikor a Billboard rákérdezett, a fickó ezt válaszolta: "ha nem a szöveg, akkor a borító". A borító – egy fénykép rólam...
(Minden interjúk szülőanyja no. 2 - készítette: Don Menn, 1992; in: A Definitive Tribute to Frank Zappa (Best of Guitar Player, 1994))

  • "While You Were Art II" - az 1981-es Shut Up 'n Play Yer Guitar lemezen megjelent "While You Were Out" című improvizált szólónak az átirata - erre utal a címben a II. szám, az "Art" pedig Art Jarvinen zenészt jelenti, akinek (illetve együttesének) eredetileg az átirat készült (itt meghallgatható egy korai változat).
  • "Night School" - a cím valószínűleg utalás a Zappa által az ABC-nél elindítani szándékozott hason nevű éjszakai tévéműsorra - a dologból végül nem lett semmi. A dalhoz videó is készült.
  • "G-Spot Tornado" - Zappa szerint emberi lények által eljátszhatatlan darab - ennek ellenére az Ensemble Modern nagy sikerrel adta elő 1992-ben Frankfurtban, ahogy az a The Yellow Shark lemezen hallható is: az előadás után perceken át tartó folyamatos, tomboló taps hallatszik. Dweezil is játssza a Zappa Plays Zappa turnén, szerepel a 2009-es megjelenésű Son of Roxy and Elsewhere DVD-jükön. Az eredeti darabhoz Zappa videót is készített, a Video From Hell-en látható.
  • "The Beltway Bandits" - Az Ensemble Modern játékával felvett "Greggary Peccary and Other Persuasions" című lemezén szerepel a Night School társaságában (2004, BMG Classics). A "Beltway Bandits" a kormányközeli magáncégeket jelöli, mára már nem feltétlenül pejoratív mellékzöngével (wikipédia);
  • "St. Etienne" - a gitárszóló videófelvétele megnézhető a Video from Hell-en.
  • A "Massagio Galore" először a Blood On The Canvas kazettán jelent (volna) meg 1986-ban.


Közreműködő zenészek (St Etienne):
A Drowning Witch szólója, Palais des Sports, St. Etienne, Franciaország, 1982. május 28.

  • Frank Zappa - szólógitár
  • Steve Vai - ritmusgitár
  • Ray White - ritmusgitár
  • Tommy Mars - billentyűk
  • Bobby Martin - billentyűk
  • Ed Mann - ütőhangszerek
  • Scott Thunes - basszusgitár
  • Chad Wackerman - dobok

Produced and arranged by Frank Zappa

Computer assistant: Bob Rice
Engineered by Bob Stone
Live recordings engineer Mark Pinske
Recorded digitally at UMRK

Cover photo: Greg Gorman
Art direction: Frank Mulvey


Lásd még:

3 komment

Címkék: synclavier grammy díj 80as évek sorlemezek

A bejegyzés trackback címe:

http://frankzappa.blog.hu/api/trackback/id/tr632331021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Rátosi Milán · http://benwayrecords.blog.hu/ 2012.08.02. 20:00:32

Nem állítom, hogy gyakran hallgatom ezt a lemezt elejétől a végéig, ahogy azt sem, hogy minden elővétele ünnepi alkalom lenne. Ellenben nagyon szeretem, biztosan olyan albumról van szó, amiben még a nyugdíjas éveimben is találok majd újdonságot. Nem tudnék első körben ennél személyesebb Zappa albumot mondani. Elidegenedett, persze. Embertelen. Viszont King Crimson rajongó vagyok, mondhatni otthonosan mozgok a steril zeneiség világában. Érdekes az, amikor a zene nem pusztán érzéseket közvetít, de valamilyen módon gondolatokat képes átadni, képes arra, hogy az ember gondolatspirálja köré tekeredjen, meg ilyenek.
A Night School már-már populáris, drámaiság van benne, talán még Nietzsche is elégedetten csettintene. A Beltway Bandits tekeredik mindenfelé, mennyire jó, ahogy a tekeredés hangszíne folyamatosan változik?! A While You Were Art II.-val kapcsolatban pedig ott van az a kedves kis történet (azt hiszem a címre is hatással volt) a playbackelő komoly zenészekről. Zappa meglépte ezt is!
A címadó olyan, mint egy montázs valami elszállt jazz banda soundcheckjéről, én legalábbis folyton ezt képzelem. A dobos időnként odanyúl a levegőben úszó dobverőkért, de nem éri el, ezért csak rátapos a lábgépre.
G-Sport Tornado? Én csak annyit mondhatok, hogy zseniális, egy nő azt hiszem kompetensebb lenne ebben a kérdésben.
A Damp Ankles a hátsó kertben folyó elmondhatatlan műveletek aláfestő nótája, a St. Ettienne pedig mindennek a csúcsa. Gyönyörű! Emellett egy a Video From Hell-en található vizuális megvalósulással karöltve bevezet ennek a zenének az igazán mély rétegeibe.
Az utolsó dal köhécselése nem túl érdekes, de egyszerűen nem érdekel már.
Az emberi tényező hiánya ebben az esetben a hibázás lehetőségének hiányát jelenti és, hogy nem létezik az ötletek megvalósításának emberi határa. Az egyetlen határt csak maga az évszám (1986) jelentett, akkor a hangkörnyezet ilyen volt, mi meg játszottunk jó 6-8 évvel később a super mario-val, vagy a giana sisters nevű büntetéssel, azok a hangok meg mintákká váltak az agyunkban. Ez persze néha beugrik, de csak valami ostoba pavlovi reflex módjára, szerencsére a tanulás mellé megkaptuk a feledés képességét is, ez pedig felülírja a mariot és a Jazz From Hell lesz a minta bennünk.
Ha tetszik, jó neked. Ha utálod, reménykedj, hogy megszereted egyszer.

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2012.08.03. 12:02:09

egy írás 2005-ből:
_
ungawa, 2005, december 4 - 22:05

Az elmúlt tizenöt évben szükségszerűen megváltozott a viszonyom minden Zappa-lemezhez, de egyikről sem változott annyit a véleményem, mint a JAZZ FROM HELLről. Pontosan emlékszem, amikor a kilencvenes évek eljén Bálint az építészkari kollégiumban először mutatta meg nekem a bátyjától Amerikából kapott műsoros kazettán: elindult a NIGHT SCHOOL dobgépnek hallatszódó kísérete, és én ki voltam ütve. Nem is igen erőltettem, hogy hallhassam a többi számot is, elkönyveltem magamban, hogy ez Zappa diszkólemeze. A nyolcvanas évek zenéjét akkoriban egységesen diszkónak hívtam, a hülye szintetikus dobhangok és a monoton ritmusok miatt, és helyből-elvből megvetettem minden ilyesmit. A kilencvenes évek elején már nem képvisletem ennyire dogmatikus álláspontot, hajlandó voltam meghallgatni olyan diszkózenéket, mint pld. a Talking Heads, vagy éppen a Metallica, de azért úgy szívből nem tudtam megszeretni őket. Így aztán a Jazz From Hell sokáig a fiók mélyére került, legfeljebb azért hallgattam mégis, hogy ne kelljen mindig áttekercselnem a kazetta bé oldalát, ha az át akartam hallgatni.

Arra is emlékszem, mi indított el a romlás, azaz a Pokoli Dzsezzz megszeretésének útján: Zappa-válogatáskazettát készítettem, aminek egyik oldalára könnyebben emészthető számokat válogattam, a másik oldalára meg progresszívebbeket, és elrettentésül rá akartam tenni valamit a Jazz From Hellről. Valami igazán durvát. Az első két szám nem jöhetett szóba (nagyon kommersznek tűntek), hanem a WHILE YOU WERE ART! Először csak azért hallgattam, vajon tényleg elég elborzasztó-e: természetesen az volt, viszont ahogy egyre tovább haladtam, egyre jobban magába szippantott. Egészen elképesztő volt, amint a szám minden pillanatban szét akart esni, viszont valami mindig összetartotta – néha csak egy előragyogó hang a bizarr ritmusok mögül: ez a rész azóta is a felhők mögül előtörő napfényre emlékeztet. Úgy éreztem, egy igazán vakmerő ember igazán bátor tettének lehetek részese; a klasszikust idézve: őrültség volt ugyan, de határozottan volt benne rendszer.

A Jazz From Hell szinte minden pillanata ma is meglepetést okoz. Kimeríthetetlennek és megunhatatlannak érzem. Egy határokat nem ismerő elme korlátlan tombolásának. Ráadásul a kortalanság érzését adja: nem tudom semmilyen zenei korszakhoz kötni, el sem tudom képzelni, hogy mondjuk valaha azt a képzetet fog bárkiben is kelteni, hogy idejétmúlt. Annyira brutálisan személyes, hogy nagyon nehéz bármilyen objektív szempontrendszer szerint elemezni, hallgatni, nem lehet semmihez és senkihez kötni, csak Zappa fékezhetetlen agyvelőjéhez. Hasonló hangzású zenéket persze tudnék mondani (nemrég ismertem meg pld. a Marteau sans maitre c. BOULEZ-darabot, aminek főleg a tisztán instrumentális részei erősen emékeztetnek a While You Were Art hangulatára, ritmustördelésére), de az a játékosság, irónia, kikacsintás, ami a Jazz From Hellt jellemzi, számomra semmi máshoz nem hasonlíthatató. Hátborzongató érzés lehetett 1986-ban ilyesmit hallani, de húsz év múltán szinte ugyanilyen meglepő, ha az ember hajlandó úgy hallgatni, hogy minden nüanszot megpróbál figyelemmel kísérni.

Zappa zenéje legjobb pillanataiban tökéletesen magába forduló, végletesen öntörvényű, de a hagyományosabban rockzenei albumain ez a sokszor elsikkad, vagy azért, mert gyakran és élvezettel használja ismert zenei stílusok kereteit, vagy azért, mert a szövegei elterelik a figyelmet, vagy éppen azért, mert egyszerűen hülyéskedésnek (sőt, sokak számára egyszerűen átverésnek) hallatszanak az ötletei. A Jazz From Hellen ömlesztve kapjuk az igazán Zappás zenét. Ez alól még az egyetlen élő felvétel, a ST. ETIENNE című gitárszóló sem kivétel. Sokáig nem tetszett, hogy Zappa megbontotta vele a lemez egységét, de ezt az érzést csak a felületes hallgatás okozta: mióta azzal a figyelemmel hallgatom a lemezt, ami neki kijár, semmilyen stílustörést nem érzek, elvégre ugyanannak a teremtő képzeletnek a félreismerhetetlen nyomát hallom, ami a többi zenét is létrehozta. A St. Etienne valójában a DROWNING WITCH mindenkori második gitárszólója egy francia koncertről (bár a lemezen semmi nem jelzi, hogy koncertfelvételről van szó, nincs taps, közönségzaj), márpedig számomra a Drowning Witch szólói arról is nevezetesek, hogy (a Zoot Allures-höz hasonlóan) Zappa ezekben egyszerűen nem tudott tévedni, az összeset nagyon szeretem. Tűnődő, meditatív, már-már lírai hangulatával sem lóg ki, mert semmivel sem kevésbé meglepő zene, mint a többi darab.

Visszatérő kritika legtöbbször (a teljes elutasításon kívül) azért éri a lemezt, merthogy steril, „nem-emberi”, sőt, egyenesen „embertelen” a hangzása. Tény, hogy a SYNCLAVIERrel matematikailag tökéletes ellenőrzést lehet gyakorolni a zene valamennyi jellemzője felett (legyen szó akár a hangokról, akár a ritmusról, akár a hangzó térről), és Zappa szinte kéjelegve él is ezzel a lehetőséggel. Én mégsem érzem ezt a porblémát, hiszen mi lehet emberibb egy embertársunk ötleteienk szabad áradásánál? Hogyan lehet fennakadni a hangzáson, mikor percenként százasával kapjuk a lehető legszemélyesebb megnyilvánulásait egy velünk azonos levegőt szívó felebarátunknak? Zappa sokszor hangsúlyozta, hogy darabjai értékének egyetlen fokmérője számára az, hogy neki mi tetszik – nem márlegel zenetörténeti szempontokat, zenetudományos eredményeket, vállaltan és tudatosan szubjektív, amit csinál. A St. Etienne jelenléte erre is rá kell, hogy ébressze a hallgatót: egy gitárszóló kapcsán nyilván könnyebb megemészteni ezt az álláspontot – innen már csak egy apró lépés, hogy a többi zenével kapcsolatban is ráérezzünk erre.

Részleteiben nem is nagyon tudok mit hozzátenni az eddigiekhez. A G-SPOT TORNADO a „slágere” a lemeznek, később érdekes módon a YELLOW SHARK talán legnagyobb sikere is lett, az Ensemble Modern előadásában. Hasonló hangvételű a zárószám, a MASSAGGIO GALORE is – talán a („könnyű”)zene is vakmerőbb lett azóta, mindenesetre mai füllel ezek a zenék (a nyitó Night Schoollal együtt) kifejezetten élvezetesek, könnyen emészhthetőnek tűnnek. Az én nagy kedvencem a WHILE YOU WERE ART II volt és maradt, bár tény, hogy kicsit hosszú, és kissé talán fárasztó is, bár ez nagyon alkalom- és hangulatfüggő.

Mindenesetre nekem ez Zappa leginspirálóbb és legegyénibb szerzeményeinek egyike. Legjobban talán itt lehet lemérni, mennyire lehetetlen lenne ilyen zenét emberekkel létrehozni – és én azt is hozzátszem, milyen kár lenne, ha lehetetlen is maradt volna. Ugyanúgy véglet a lemezen, ahogyan a G-Spot is, a másik oldalról. A BELTWAY BANDITS, a DAMP ANKLES és a JAZZ FROM HELL sokkal jobban összefogott és követhető szerzemény, de azért éppen elég formabontó. A Bandits egyfajta végtelen dallam, ami kellemes, marimbákra emlékeztető kíséret előterében kígyózik-kanyarog-csúszkál fel-alá. A címadó szám áll legközelebb a While You... -hoz, csak tömörebb, és a basszuskíséret meg a cinek miatt valóban némileg dzsezzes hangzású (ha már mindenáron kapaszkodót keresek). A DAMP ANKLES szintén fogyaszthatóbb a folyamatos kíséret miatt, bár különleges disszonanciái nyilván sokak számára megnehezítik az élvezetét.

Végezetül egy kis ajánlott olvasmány: aki nem tud mit kezdeni a zenével, de nem adja fel, és szeretne valami kapaszkodót hozzá, vagy éppen az elkészültének részletei iránt érdeklődik, az mindenképpen olvassa el ezt az érdekfeszítő és informatív JAZZ FROM HELL-INTERJÚT 1987-BŐL. (Ugyanitt lehet olvasni a While You Were Art létrejöttének elképesztő történetéről is):

frankzappa.blog.hu/2010/10/10/jazz_from_hell_keyboard_interju

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2012.08.05. 17:25:04

Csudajó lemez, és idővel egyre csak gazdagodik. Változatosság, dallambéli és ritmikai gazdagság... - ez a lemez is azt mutatja meg, milyen magasságokra képes Zappa, ha van egy kiváló dobosa. Hát most volt: Frank Zappa! Érdemes a dobsávot akár külön is figyelni, a mélyeket, a cineket; de akár az elsőre monotonnak tűnőekre ráfókuszálni - az eleve izgalmas-változatosak pedig természetesen kínálják magukat.

Izgalmas a nagyzenekari darabokkal párhuzamosan hallgatni: a szólókhoz hasonló, önkényes és bátor (és végtelennek tűnő) dallamvezetés, a szinte ismétlés-nélküliség ellenére is (egyre inkább) magávalragadó dallamfolyam... Remek.

De idemásolom azt is amit régebben írtam:

_______
balint, 2009, november 29 - 21:12

Jaj, egyre jobban szeretem ezt a lemezt. Nagyon érdemes hangosan hallgatni, nagyon szépen kijönnek a dobok eszelős mélyei.

Érdekesnek találom hogy ennek kapcsán mindig ez a "hideg embertelenség" dolog jön elő - bár, meglehet hogy azért van mert ez még az internet előtti időkben született, akkor leírta egyvalaki és azt idézgeti azóta mindenki?

Mert hogy nekem az egész valahogy egy hihetetlen ÉLŐ, dinamikus élményt jelent. És a vicces az, hogy például az összes valódizenekari feldolgozás erről a lemezről azért tetszik kevésbé, mert sokkal monnotonabb, színtelenebb ezeknél az eredetiknél (pl. Ensemble Modern).

Hát tessék kérem meghallgatni a lábdobot a G Spot Tornadóban! Talán nincs két ütem, amiben ugyanazt és ugyanott ütné. Remek! Miközben "gép"-lemez, aközben minden nanoszekundumán ott érezhetó a mindenre kiterjedő gondosság és részletgazdagság, mindez - a zappai paradoxon - egy elképesztően laza hangütéssel tálalva.

Minden alkalommal "meglep" és elkápráztat a St Etienne szólója, ami tökéletesen helyén van ebben a környezetben. 6 perc! Csoda!

Hangerőt fel!